Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bársony István: Szelek utján_MOBI

Bársony István: Szelek utján_MOBI
440 Ft440

TARTALOM

I. Ráró Pista.
II. Aki nem alkuszik.
III. Az urfi.
IV. A Keléz-cserényen.
V. Ritka vendég.
VI. A «Fittyfiritty».
VII. A csabornaki grófné.
VIII. Aki féllábon táncol.
IX. Titkos jelek.
X. Mendemonda.
XI. A „Stagnozában”.
XII. Lidérc-sziget.
XIII. Héjják a galamb körül.
XIV. Hír a bujdosókról.
XV. Mozgósitás.
XVI. Kócsag-vadászok.
XVII. Galamb a kócsag utján.
XVIII. Álom-ország.
A szerző végszava.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    VIII.
    Aki féllábon táncol.

    Kósdi Kálmán kint ácsorgott egy darabig az őrkunyhó ajtajában, amikor a cigányok, a házikótól nem messze, elvonultak az erdei uton.
    A kötelesség azt parancsolta volna a vadőrnek, hogy rugtasson a vándorhad után s téritse ki az erdőből a veszedelmes fajzatot, mert bizonyosra lehetett venni, hogy egy pár sudarfa bánja majd ezt az átvonulást. A hazátlanul kóborgó népség éppen a legszebb fiatal facsemetéket nem kiméli; kivagdossa rúdnak, botnak, baltanyélnek, szerszámfának, aminő hasznát éppen venni tudja.
    De most kisebb gondja is nagyobb volt Kósdinak, mint a kötelesség. Alig várta, hogy eltünjék szeme elől ez emberhanggal károgó varjucsapat; már fordult volna vissza. Ekkor Bokrász megint morogni kezdett mellette.
    Kósdi abba az irányba forditotta a tekintetét, amerre a kutyája figyelt.
    Egy elkésett, a csapattól elmaradt cigány baktatott az uton, frissen vágott erős somfabot volt nála, amit utközben nagy buzgósággal faricskált.
    A kutyamorgásra felnézett s a szeme találkozott a vadőr szemével.
    Kósdit ingerültté tette, hogy olyan sokáig tart, amig ujra magában maradhat. Máskor hetek multak, amig ember vetődött erre, ahol országut nem vitt. Csak az uradalom mezei és erdei csapásain lehetett közlekedniök azoknak, akiknek itt hivatalos járás-kelésök volt.
    Ráförmedt a barna legényre:
    - Teszed le mindjárt azt a botot?... Takarodol innen a pokolba?
    A legény nagy szemet meresztett s egy percre megállott. Rábámult Kósdira. Furcsa alak volt. Haja majdnem a válláig ért s borotválatlan arcát gyönge szakáll köritette. Kósdinak úgy rémlett, mintha ezt az ijedt, megriadt arcot már látta volna valaha.
    A cigány is úgy bámult rá, mintha meg akarta volna szólitani. De nem azt tette, hanem a botját még jobban megmarkolta s neki iramodott az erdei utnak, ahol a társait éppen eltakarta a lomb.
    A vadőrben feltámadt az az állandó, legföljebb csak időszakilag elfojtott vadság, ami gyermekkorában arra ösztönözte, hogy gombostűket szurdaljon a mostoha apja karosszékének a párnájába. Ráuszitotta a kutyát a cigányra.
    - Csipd meg, Bokrász! - biztatta a jeladásra váró ebet.
    A mogorva kutya nagy hörgéssel-morgással rohant a menekülő legény után. Hallani lehetett a marakodását, amibe más izgatott hangok is vegyültek.
    Egyszer csak a kutyaugatás elcsöndesedett. Mintha elfojtott nyöszörgés-virnyogás váltotta volna fel.
    - Még meghurkolják a kutyámat, - villant át a vadőr elméjén; arra gondolt hogy befut a puskájáért s közéjök lövöldöz a bitangoknak. De nem volt rá ideje, mert ujra lárma támadt s észrevette, hogy a cigányok visszajönnek az egész pereputtyal.
    Izgatottak voltak és egymás közt tárgyaltak, vitatkoztak azon a nyelven, amit őseik még a Ganges vidékéről hoztak magokkal.
    Elől egy vén cigány lépdelt, akinek a láttára Kósdi meghökkent.
    Nem éppen magától a cigánytól, ámbár hatalmas szál ember volt. Az előbb alkalmasint a kordélyban guggolt vagy nyujtózkodott, azért nem tünt föl a többi között. Hanem az volt a különös, amit ez a nagy darab fáraó-fi művelt.
    Bokrászt, a harapós, mogorva Bokrászt, az ölében hozta.
    A máskor félelmes kutya úgy lapult meg az óriás cigány karján, mintha jámbor gödölye lett volna. A szőrét felborzolta s hideglelősen vacogott-nyöszörgött. Nyilván valami bűbájos dolgot cselekedtek vele, mert teljesen megadta magát s eszében sem volt, hogy ellenkezzék.
    Kósdin erre a látványra végig futott valami, amit sehogysem lehetett volna hősi felbuzdulásnak nevezni.
    Rá akart szólni a nagy cigányra; meg akarta neki parancsolni, hogy rögtön eressze el a kutyáját; de nem merte.
    A fekete-fajzat különben is aggasztóan megsokasodott. Az imént nyolcan vagy tizen voltak, - most mintha az erdő sürüjéből bujtak volna elő, megkétszereződött a számuk.
    A somfabotos legény ágált közöttök legjobban. Arra hallgattak valamennyien, s közbe-közbe az öklüket emelgették, úgy handabandáztak.
    Egészen közel jöttek az őrházhoz, s akkor a nagy cigány ledobta az öléből a kutyát, amely abban a percben farkát behúzva loholt a kordéj alá s ott iszonykodva próbált elrejtőzni; anélkül, hogy a gazdájával törődött volna.
    Az óriás se szólt, se beszélt, se köszönt, csak hátra pillantott s előintette a somfabotos legényt.
    Kósdit balsejtelem fogta el s nem birta kiszoritani a torkán a haragos kérdést: - Mit akartok?...
    Megint itt állott előtte a legény s amint most közelről nézett a szemébe, eszébe jutott valami, amitől elsápadt.
    Körülbelül esztendővel ezelőtt történt az eset a gerelyesi csárdában, amelynek akkor állandó vendége volt az „urfi”.
    Duhaj dáridó volt ott, vásár után, olyankor az áldomásra minden utba eső korcsma jó alkalom. A gerelyesi csárda tele volt vásáros néppel; az ivóban kapatos férfiak zajongtak, a csárda környékén pedig azalatt az asszonyok ügyeltek a szekérre-lóra, nehogy hiba essék valamiben.
    Ott volt az „urfi” is és olyan „kutyakedve” vala, hogy minden áron muzsikust követelt a korcsmárostól. De cigány se égen, se földön nem akadt. Mind a vásáros községben maradt, ahol csurran-cseppen nekik is, szegényeknek.
    Ebben a hangulatában látott meg az urfi az uton egy vándorló fekete varjut, egy magányos cigányt, aki rézüstöt vitt a vállán, s a botjával egykedvüen koppintgatott a visszhangos edényre, amely így ütemre zizegett-zörgött-zörrent.
    Több se kellett a duhajnak, nyakoncsipte a meglepetésében odáig levő legényt s becipelte az ivóba, a részeg parasztok közé.
    - Állj féllábra more és táncolj, én majd verem hozzá a taktust, - parancsolta, s azzal elkezdte a rézüstöt döngetni.
    A szegény cigánylegény mit tehetett: engedelmeskedett. Eleinte járta tréfás szinezettel, mint akinek magának is tetszik a bolondság. De hamar kifáradt, minthogy messziről jött; akkor már lihegve, keservesen ugrált, amig birta. Pedig birnia kellett, mert ha letette lábát, akkor az „urfi” meg-megsuhogatta a vesszejét.
    A részeg vásárosok röhögtek. Ki tudja, milyen szivtelenséggé fajult volna a durva mulatozás a nyomorult cigány rovására, ha a csúzi gulyások meg nem érkeznek.
    Köztök volt Csalomjás is, aki már kétszer kóstolta a vármegye kosztját. Egyszer valami passzus hiján levő marha-ügy miatt, másodszor pedig azért, mert egy kicsit gyorskezü volt s barátságos szóváltás közt úgy találta fejbe kóllintani az uraság háborgó kanászát, hogy az istenadta meglékelt koponyával került a menybéli trónus elé.
    Hogy ennek híre ment, minden korcsmázó atyafi előtt nagy volt a tisztessége az öreg gulyásnak. Maga az „urfi” is respektálta, s nem tett ellene, amikor Csalomjás kikurjongatta az ivóból a rézüstös cigányt.
    Éppen jókor, mert a nyomorult már alig győzte szusszal, s rövidesen össze esett volna.
    Csalomjás ráripakodott az urfira: - „Nem szégyölli magát? - Ha virtust akar, gyöjjön a gulyához s vezesse ki szarvánál fogva a cirmosnyaku bikát. Akkor embör lesz; addig meg csak a szájával valaki.”
    Elhallgatott az urfi, a vándorló üstös cigány pedig ezalatt kisomfordált s úgy neki ment a pusztaságnak, hogy még a nyomára se tudhattak volna ráakadni, ha ugyan keresték volna. De bizony nem keresték.
    Ez történt vagy egy esztendővel ezelőtt, a gerelyesi csárdában. S ime most ráösmert Kósdi Kálmán az előszólitott cigánylegényben arra, akit féllábon táncoltatott.
    A nagy cigány mély dörmögéssel kérdezte a fickót:
    - Bizonyos, hogy ez á’? Csakugyan ez volt? - mondjad.
    A legény nekihevült.
    - Ez-ez, hogy a szárazbetegség ne sajnálja. Persze, hogy ez! Térdig lekopott a lábam, addig jártam. Meg is szakadt valami bennem, mert azóta sántitok.
    A cigányok megint elkezdtek a magok nyelvén szitkozódni. Hevesen mutogattak a szorongó vadőrre, aki már lemondott arról, hogy emberségre tanitsa a bandát, s csak azt forgatta a fejében, hogy menekülhetne a bajból, minél bizonyosabban.
    A nagy cigány kikapott a szomszédja kezéből valamit, amit az eddig rejtegetett.
    Egy rézüst volt. Kormos, elhasznált rézüst. A vajda csakugy az öklével csapott rá; attól rekedten kondult meg a behorpadozott érc.
    - No urfi, - kiáltott az óriás cigány, - most mi muzsikálunk, te meg táncolsz. Állj féllábra, de hamar!
    Kósdi Kálmán tudta, hogy hiába volna minden hősködés. Egymaga van a cigányok ellen, akik épp úgy ösmerik a környéket, mint ő és nem tartanak attól, hogy egyhamar segitség érkezhetnék. Nagyon fel lehettek bőszülve, az látszott rajtok. A vajda fiamnak szólitotta azt az indulatos legényt. Lehet, hogy csakugyan az édes fia volt. Egy okkal több, hogy most kamatostól megfizessen azért a mulatságért, amit az urfi szerzett volt a legénynek.
    Mindezt egy pillanat alatt gondolta el a pákotai vadőr. Habozni, tétovázni nem volt ideje. Ha valami, akkor csak a gyors cselekvés menthette meg. Berohan a puskájáért és irgalom nélkül közéjök lő; bezárkózik s amig a töltényéből tart, úgy áll szemközt a cigányokkal, mint az utolsó itélet. Ezt tervezte.
    Egy szóval sem válaszolt, hanem hátra ugrott és beszökött a házba, amelynek az ajtaját maga mögött nagy gyorsasággal elreteszelte.
    Kint a cigányok egyszerre orditottak föl, mint a prédára vágyó farkasok. A csöndes erdő visszhangzott ettől a vad, dühös orditástól.
    Ami csekélyke félsz még volt bennök addig, amig magokkal szemben látták a vadőrt, az is elmult, amint megértették, hogy az retteg tőlök jobban.
    A nagy cigány volt a banda feje, vezére, vajdája. Ki tudja, hány sötét titoknak a tudója, letéteményese; mindenféle vakmerő tervek kieszelője s végrehajtója. Amint az urfi szökni próbált, végkép dühbe borult. Egyetlen ugrással az ajtónál termett, s neki vetette széles vállát.
    Más közönséges ajtó az első lökésre kiröpült volna a sarkából, de ez ujdonatuj, vastag tölgyfa ajtó volt, jól megpántolva vassal, mintha csak éppen ilyen kisérletek ellen készült volna.
    A nagy cigány bőgött indulatában. Erejét megkétszerezte a megszégyenülés, hogy nem volt elég az első roham. Két lépést hátrált, kissé hátradőlt, aztán teljes sulyával előre dobta magát. Aki látta, azt hihette: menten széjjel megy az ajtó is, meg ő is.
    A vadőr ezalatt a konyhából a szobába rohant s annak az ajtaját is elreteszelte.
    Reszketett, de mégis a leány volt első gondolata, akit az imént kétségbeesésben hagyott.
    - Marcsa! - kiáltotta rekedten, - ne félj!...
    Nem folytatta. Valami a szemébe villant, az ablakon túl. Az ablak, amely a ház tulsó oldalára szolgált, nyitva volt, s Kósdi látta, amint valaki ész nélkül, minden erejéből szalad keresztül a tisztáson, amelyen túl, alig ötven lépésnyire a háztól, már a sürü bozótos következett.
    A vadőr megösmerte a leányt, akiért az eszét elvesztette.
    Meghallotta-e a szokatlan lármát s attól rémült-e meg; - avagy lelki gyötrelme vett erőt rajta, s most a folyóvizet keresi, hogy bele ölje magát, amivel Kálmánt fenyegette?!... Ki számolhatott volna erről ebben a pillanatban?
    A vadőr attól félt, hogy ha a leány most eltünik előle, akkor úgy lehet, sose látja többet. Már nem volt ideje, hogy a puskáját keresse és hogy a cigányokkal törődjék. Különben is mire való lett volna az élet-halál harc, ha nincs kiért végig küzdenie...
    A leány az ablakon át menekült. Kósdinak se volt más választása. Nekiment az ablaknak s akkor látta, hogy szűk. A leány valahogy kibujhatott rajta. De ő, ámbár nem született atletának, szélesebb s erősebb volt, mint az a karcsu leány.
    Odakint éppen bezuhant a vastag tölgyfa ajtó, amit az óriás cigány baromi bömbölés közt forditott ki a sarkából, a harmadik kisérletre.
    Néhány perc alatt bizonyosan bezúzza a szoba ajtaját is. A konyhából az egész pereputty üvöltése harsogott át az ajtón.
    A vadőr felkapott egy széket, minden erejét összeszedte, s egyetlen csapással ketté törte az ablakfát. Akik kivül voltak, nem hallhatták a recsegést, mert akkora lármát csaptak, hogy a saját szavok is elveszett benne.
    Kósdi elkezdte magát keresztülfurni a kibővitett nyiláson.
    A ruhája beleakadt az ablakfa forgácsába s végigszakadt. Arcát, kezét összehasogatta egy kiálló szög. Még egy erőfeszités és kibukott az ablakon, le a puha gyepre, amely elfogta esésének zaját.
    Nem látott s nem hallott, csak vágtatott abban az irányban, amelyben a leány a bokrok között eltünt. Ott egy vadcsapás volt. Őzek jártak néha. Gyakorlott szem hamar felfedezhette.
    Marcsa nem menekülhetett másfelé.
    Lihegve, levegő után kapkodva, halkan jajgatva rohant be Kósdi a sürübe, amerre a szegény, megkinzott, félholtra rémült leányt sejtette.
    Hallotta a roppanást és rögtön rá a bősz üvöltést, amint a nagy cigány a szoba ajtaját is bedöntötte. Előtte, a bozót egy ritkásabb részén, mintha ujra megvillant volna a futó leány szines viganója.
    Már csak arra ügyelt. Ami mögötte történt, az nem érdekelte. Előre szaladt, s amint a világos pontig eljutott: látta, hogy az egy fehér nyárfa.
    A leány végkép eltünt előle.
    Ebben az uttalan sürüségben s ebben a zűrzavarban ki találhatta volna meg.
    - Marcsa! Marcsa! - kiáltott elfojtott, rémült, könyörgő, síró hangon.
    Vad orditás volt rá a válasz a távolban Az égre hirtelen vörös fény lövellt fel a földről.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983485
Webáruház készítés