Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Bársony István Róka a körben MOBI e-könyv

Bársony István Róka a körben MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM

Tündérrózsa
Cinkostársak
Ketten odakint
Ő reggelizik
Róka a körben
Várunk valakit
Titkos tanya
Őzike
Erdei hajtás
Ökörnyál
A nagy zsombik között
Téli hajtóvadászat
Egy szárnyas hősről

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Titkos tanya

    Egy nagy fa látszik az erdőben messziről; annak a tetején ül egy holló.
    Az az óriás fa sokkal magasabb a többinél. Legalább ezeréves. Sötét fején összefolyik a lomb; nyílást sehol sem sejteni rajta. Onnan nézve, ahol én állok, olyan, mintha egy zöld domb emelkednék a sűrűségben.
    A holló csak ül rajta mozdulatlanul, és várja az éjszakát. Egyebet nem várhat, hisz már esteledik.
    Messzire szalad az árnyék, s nagyokat nyújtózik a fák közt; ez is mutatja, hogy közelebb vagyunk az estéhez, mint a délhez. De május végét járjuk: hosszú a nap, s még csupa dal az erdő. Csacsog a rigó, s szemfülesen bujkál a bokorban. Csattog a fülemüle; párjának énekel, amely meglapulva ül egy kis iromba fészken.
    Nézem a magányos hollót, amely a szerelem kábító levegőjében párja nélkül búsul. Régóta ismerem ezt a szomorú madarat. Esztendőről esztendőre, mintha ő volna az erdő lelkiismerete, úgy őrködik ott fent. Egyedül, komoran, kiöregedve a szerelemből. Az emberek, akik egy időben születtek vele: aggastyánok. A vén holló túl fogja élni valamennyit.
    Estenden hallani néha a hangját, amint a síkságról, felhőmagasságban, hazafelé fordul. Nincs, akihez szóljon; nincs, aki megértse. Csak a torkát próbálja ki: van-e még benne érc? A mély korrogás válasz nélkül vész el az űrben.
    A pásztorfiúk csúfolják; felkiabálnak hozzá: “Rút fekete madár! - s utánozzák a hangját: - Kro-kro-kro!”
    A nagy fán tanyázó vércsepárt nyugtalanság fogja el, amint a mogorva, egyhangú szólam eljut hozzá. Nekik az ezt jelenti: “Félre az útból, jön a gazda!” A hím vércse kilendül a lomb közül, s a fa koronája fölött kering olyankor. Kárörvendve, kísértetiesen kacag, vijjog; hogy bosszankodik majd a holló, ha elfoglalva látja a trónját! Megül egy kicsit a fa csúcsán, de nem sokáig tart a dicsősége. Amint a holló megérkezik, a vércsének inába száll a bátorsága, s azt keresi, hogy merre tágasabb. Ott sikog aztán, ott alkalmatlankodik még egy darabig, amíg meg nem unja. Rá sem hederít a vén holló: megszokta már.
    Most is ott a vércse, most sem törődik vele a fekete madár. De azért mégis történik valami szokatlan. A holló elszáll a nagy fáról, s íves lendüléssel ereszkedik a bozótos völgy fölé. Ott kering, kering, lassan. Lefelé figyel folyvást. Mi lehet ott vajon?

    A kíváncsiság arrafelé terel. Nem keresek ösvényt, úgyis hiába volna. Csak a holló iránt megyek.
    Buja bokrok közt furakodom előre; minden mozdulatomat suhogó nesz kíséri, mintha csupa selymet simogatnék. Leveles vesszők állják utamat, szelíden tartóztatnak. Hogy meg nem állok, végig-végigsuhintanak rajtam. A kökény belém akad, úgy marasztal; a galagonya mintha felém nyúlna a tüskés ujjaival. Puha fű fekszik meg lépésem alatt, amelynek semmi zörgése sincs itt.
    Beljebb, csak beljebb!... Van abban valami jó: beletévedni szándékosan a járatlan bozótba, ahol furcsa neszek jelzik, hogy titkos élet van körülöttem, amiből jóformán semmit sem láthatok.
    A bokrok közt gyors, ütemes, apró lépések mozgása hallatszik az avaron. Mintha valaki jönne utánam.
    Ha megállok, titkos kísérőm is mozdulatlan; amint elindulok, megint hallom a csöndes moszatolást. Ott egy szőke rigó ugrál; az szeret így leskelődni, fülelni. Ha észreveszi, hogy fölfedezték: nagy surrogással rebben tova.
    A feketerigó lármásabb s vakmerőbb. Ahányat megzavarok, mind veszekedik velem: “Csak odább, csak odább! Mit bujkálsz itt? Senki sincs itt, semmi sincs itt neked!”
    Belevesztem az úttalanságba, már nem is látok ki belőle. Nyakig takar a gaz; buja páfrány közt vergődöm előre, nagy lassan. A fényes kék égen azt a pontot keresem, ahol a holló úszik. Amint megpihenek, s kifújom magamat, halk surranással száll el mellőlem egy madár. Meg nem mozdult volna a fészkén; de hogy megállottam, azt hitte szegényke, őérte csörtettem idáig.
    A gaz közt egyforma, súrló moszatolás bujkál; az alattomos elsiklásból könnyű kitalálnom, hogy egy megriadt kígyó menekül ott, békésebb tájékra, az avar alá; el onnan, ahová ember szeme érhet.
    Szinte izzadok az úttalansággal való küzdelemtől, pedig még előttem a java. Ihol a vadkomlós, iszalagos, sűrű szövedék. Abban ezer polipkar csimpaszkodik mindenbe, ami oda téved.
    Nem is lépek már; inkább úszom. Zöld levelek közt, lengő, könnyű indákon küzdöm át magamat, amelyek hínárosdit játszanak velem. El-elmerülök bennük, s olyankor megfognak, lehúznak. Eleinte megbírnak, aztán kifáradnak, s leszakadoznak alattam, amint beléjük fekszem, remélvén, hogy könnyebb lesz úgy kievickélnem, ha átkapaszkodom rajtuk, mintha közéjük gázolok.
    Sokáig tart ez a mulatság, se hossza, se vége. De a holló egyre kering még az esteledő égen. Mi lehet ott, a völgyben?
    Kezdek türelmetlenkedni. Annál rosszabb. Jobban sietek, de azért gyorsabban nem tudok haladni. Nyitott szájjal lélegzem, lihegve. Vadméhek dongnak a fejem körül; a bokorszeder fehér virágait dézsmálgatják.
    Szemközt fúj a szél, s hirtelen megcsap valami, ami mintha a pokol illata volna.
    Haj, milyet facsart megint az orromon! Egy virágerdő sem lenne elég, hogy ezt a gyilkos leheletet megillatosítsa.
    Úgy szimatolok, mint a vizsla; keresem az irányt, amerről a sátáni bűz felém száll. Szemem megint a hollóra esik, amely úgy tesz, mintha le szeretne csapni elibém, a völgybe.
    Arra legvadabb, legjárhatatlanabb az erdőség. Ősbozót az, amelyben otthon van az árnyék s a korhadás. A vadkomló szövedéke sűrűsödik ott! Ledőlt, vastag fatörzsek feketéllnek közte; azok alatt szurtos, nyirkos barlangok ásítanak, félig a törzsökben, félig a földben.
    Már közel vagyok a fullasztó légkörű mélyedéshez. A holló észrevett, s megverdesi a szárnyát, úgy emelkedik magasabbra, aztán elszáll, egyenes irányban. Nem is látom többet.
    Nem törődöm vele. Most már kitalálom, mi csalogatta ide. Izgatottan, kíváncsian csúszom előre, mindenképp ügyelve, hogy meg ne zörgessem a gallyakat.
    Résen kell lennem nagyon. Hóhértanya közelében vagyok. Állandóan hozza felém a szellő a maró bűzt.
    Aki meg nem szokta, annak megfájdul tőle a feje, s émelyedik a gyomra, mint a tengeren utazóé. Az ördögök konyháján szerethetik ezt csak. Azt képzelem, hogy egy felásott temető közelében vagyok, amely most mosdatlan sátánkölykök hálóvacka.
    Ezt ugyan hiába járja a tavaszi szél.
    S mégis jó valamire az a förtelmes szag. Elárulja, hogy lakják a tanyát.
    Lélegzetemet is elfojtottam, úgy bújtam előre.
    Halk nyafogás hangja vezetett. A nagy sűrűség tisztulni kezdett előttem; lassan hajlítottam el a bokrokat utamból.
    Egy kövér mogyoróbokor takart el, a mögül kukucskáltam ki. Szerencsémre magasabban álltam, s lenézhettem a hajlat aljára. Egyetlen pont sem volt több alkalmas arra, hogy megpillanthassam, amit innen láttam.
    Vagy húszölnyire tőlem egy kis kopár térség terült odalent. Nem nagyobb, mint egy jókora szoba. A gyér fű lenyomatva, sok toll mindenfelé; néhány nyúlláb, lerágott csontok, amelyek fölött légyrajok kavarogtak.
    A kopár tér egyik sarkában ledőlt százados fa dereka barnállott; az alól éppen kiugrott valami.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989258
Webáruház készítés