Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Bársony István: Erdőn, mezőn_MOBI

Bársony István: Erdőn, mezőn_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Más a hajtóvadászat.
    Ropogós téli hidegben van ideje, amikor félénkebb a vad és könnyen kipattan nyugvóhelyéből.
    Friss hó ha esett, a bársonypuha pelyhek befödik szépen a régi nyomokat, amelyekkel szinte be van hintve az egész erdő. Valamennyi lakója a bozótnak segít a furcsa nyomhímzést elkészíteni; összevarrja az uj mintákat a régiekkel; az uj hó után lehet legjobban kieszelni az igazi irányt, hogy merre forgott a négylábu állat az utólsó éjszakán.
    A nyom beszél ilyenkor.
    Hajtás előtt nagy karikával s lehetőleg háttal a szélnek keríti be a hajtósereg a völgyet. Hang nélkül lépked egymás nyomában, ahogy a vonuló libasereg; egy tapasztalt erdőkerülő kis távolságra egymástól felállítja őket. Azalatt bent, az erdő mélyén, szemközt a hajtók vonalával, a dombtetőn, meg végig a gerincen, megkapja a maga helyét minden vadász. Jobbra-balra ki-ki látja a szomszédját, ha csak a bokor, meg a hajlatok engedik.
    Mozdulatlan némaság titkolja a közelgő pusztítást. A pihenő vad, amely éles érzékével megneszelte a felvonulás csekély zaját is, ujra megnyugszik; megszünt a hó gyanús ropogása, nem zörög az úton a száraz ág.
    Fa dereka, bokor sűrűje födi a vadászt, aki hallgatagon áll a magas hóban. Bagaria-csizma, vagy hófogó halina óvja a lábát az elfagyástól; fázós kezét nem igen dörzsölheti össze, élő szoborrá kell most változnia.
    Minden idegünk elkezd ebben a csöndben megfeszülni; hajlandók vagyunk nagyfokú képzelődésekre; hallásunk s látásunk rendkívül érzékenynyé válik. Szemközt nézünk a titkos erdővel, amelynek a szivét folyvást dobogni halljuk, pedig csak a magunk szívverése lüktet a fülünkig.
    Ami kis szél bujkál a galyak közt, felénk veszi az útját; ott surran ki mind, állásunk körül. Úgy kell annak lenni, mert ha befelé osonna a szél: akkor megszimatolná a rejtőző vad az ólálkodó vészt, s inkább kitörne a hajtók között, semhogy a puska elé fusson.
    Hanem az a csekélyke levegőmozgás mennyi nagy izgalomnak lehet oka a kiforratlan Nimródfiak szivében!
    Amint megrázkódik valahol egy kis galy, vagy lekalimpál a földre egy reves ág: azt már a vad mozgásának véli a vasárnapi puskás. Lélekzetét elfojtva kapkodja a fejét jobbra-balra, bekacsint a fák nyilása közé s ideges kézzel emelgeti arcához fegyverét.
    Még nézni is kinos azt.
    Annál nagyobb mulatsága a tapasztalt vadásznak ez a várakozás.
    Gyors szemmel keresi meg a helyét egy fatörzs mellett, vagy egy jó fedezetet kínáló bokor tőszomszédságában; ügyel rá, hogy amit lehet, lásson, anélkül, hogy magát mutogatná; aztán elmerül az erdő téli arcának a nézésébe.
    A föld havas, néhol foltokat söpört rajt’ a vihar; a fák alatt itt-ott látszik a cserlevél; másutt félölnyire is megnőtt a hógát, amit az éjjeli szelek építenek. A futó hógerincekből kibujik az elfödött bokrok sok apró ághegye; azt hinné az ember: megannyi sarjuhajtás szaporította a szálfák tövét.
    Aki igazán szereti az erdőt, elnézné órahosszat ilyenkor is, didergő magányában.
    A völgy szélén jeladás hangzik: megkapta a parancsot az indulásra a hajtósereg.
    Odalent a ködmönös, bocskoros alakok feljajdúlnak erre a parancsszóra, s vontatott kiáltással húzódnak befelé a szinte járhatatlan bozótba; csúcsos kucsmáik nemsokára eltünedeznek a bokrok között.
    Ott van csak jajkeserves dolga a hajtónak!
    Arcát megcsapkodja a fagyos vessző: kezét, ruháját megtépi a tövis; néhol beleszakad a hóba, hogy alig tud ujra kilábolni; aközben pedig egyre hallatja búgó ümmögését, szakadozott riasztó kiáltását.
    A kapitulációs hajtó jól ügyel, hogy amennyire lehet, egy vonalban haladjanak mellette a kölykek; azok egy darabig csak győzik szuszszal, lelkesedéssel; aztán itt is - ott is elmaradoznak; kezdik kerülni a völgy bozótját, inkább az öregebbje mögé csetlenek-botlanak suttyomban, hogy utóljára úgy tetszik, mintha egymást hajtanák a ravasz léhűtők.
    Hanem azért zúg, pöfög az erdő a lármától, a hajtóbotok kalapálásától, ami megbolondítja az erdő minden vadját, kivált az óvatos, gyorsan szökő nagy ragadozót, amelyre tulajdonképen csak a csöndes, zajtalan, moszatoló hajtás való, mert a nyulatugrasztó kurjongatás még a harmadik völgyből is előre kizavarja.
    Most már ugyancsak fülel a vadász a gerincen. Most már a legkisebb nesz is méltán gyanús lehet, hisz’ megmozdult az erdei élet a hajtók előtt.
    A nyúl tágra nyilt szemmel remeg egy darabig a vackában s fülét lelapítja; egyszerre kipattan s ijedt tétovasággal vágtat előre; megbujik néhol valami jó bokor tövénél, de csakhamar ujra talpon terem, űzi, hajtja a félelem, amitől nem tud már szabadulni.
    Hamar mozdúl a róka, s lassú ügetéssel csúszik szemközt a furcsa zajnak, amíg félszre nem fordul a kíváncsisága. Akkor ugyancsak iparkodik, hogy csöndesebb vidékre szállítsa magasra tartott vitorláját.
    Az őzet páni rettegés lepi meg a lárma hallatára; fejvesztetten forog maga körül; neki iramodik s ujra megáll; minél nagyobb a zaj, annál jobban hasonlít ahhoz a lepkéhez, amely a lángba röpül; megfekszik az istenadta s nem átallja öt lépésnyire bevárni a hajtót, akkor illaberek! vissza csap hatalmas ugrásaival; hiába kiabál a megriadt hajtó: »ne bocsásd!« késő már olyankor.
    Akik elsőnek iparkodnak átváltani a nyugodalmasabb területekre, azok a nagy barmok; a farkas, meg a vadkan. A farkas az első gyanús neszre kioson rideg bokrai közül s a mély patakok mentén sunyít el a veszély közeléből. Farkát a lába közé kapva sompolyog; folyvást a zajra fülel, folyvást az előtte levő bozótra ügyel, úgy menekszik; néha alighogy megkezdődik a hajtás, már hallani a sűrű völgyben levő vadászállások táján óvatos csörtetését; szürke ködmöne úgy siklik ilyenkor a gaz közt, mintha kígyótól tanulta volna a mozgást.
    Jön nemsokára a vadkan is. Fujva, akadozva dobog előre; gyorsan üget, riadozva vágtat; időnkint megtorpan, hátrafordul, bozontos fejét szeles mozgással kapkodja fel, pisla szemével keresi a mozgolódás okát s erősen szimatolva szaglász. Egy kurjantás, amely a messzeségből a völgyeket átszeli, elég, hogy vakon rohanjon tovább az izmos zömök állat a domb felé.
    Nagy madár suhog fel a tölgyfa vastag ágai közül; keringve emelkedik a magasba, ahonnan nyugton nézi a forradalmat, amelynek a veszedelme őt nem igen érheti. Példáján okul a vadmacska is; hamar fölkap a fára és meglapul egy vastag ág tövében, úgy meresztgeti zöld fényü szemét az alatta tovavonulókra.
    A vadászvonalon még síri csönd van; csak a szemek villáma szeldeli át a változó terepet. A fiatalabb ivadékban forr a vadászláz; a lehulló hó megriasztja, a csergő szarka megszelesíti. Nem a hajtóra figyel már; azt lesi, mikor elevenül meg a bokor előtte. Egyre zúg az erdő; nesz támad a sűrűben, gyors futás óvatos igyekvése az; majd elhallgat, majd előre siet. A honnan nyílása van az erdőnek a völgyre, onnan hamarabb látni a puskacső elé siető vadat.
    Mielőtt rászánná magát a vadkan, hogy felrobogjon a kapaszkodóra, még egyszer megtorpan az aljban, néha megcsattogtatja agyarát; bozontos fejéből szuszogva fújja a párát; hegyezi a fülét. Halló és szagló szerveinek a fínomsága bőven pótolja rövidlátását; töri, zúzza útjában az ágat, jó előre jelzi érkezését.
    Lihegve baktat amott egy fehérhasu róka; rövid pihenőt tart az is a vízmosás partján; majd meg félkörbe hajlik s átlöki magát a határárkon. Rá sem néz most a körülte lebzselő nyúlfira, amely félkegyelmü ugrándozással válogat a követendő útban és kapkod erre-amarra, amig utóljára a tisztásabb gerinc felé kergeti nyúlszivüsége. Ott karakán bukfenccel vágódik el, ha csuszamlós jégsíkot kerít eléje a véletlen.
    Az oldalállások valamelyikén eldördül egy lövés, kezdődik a halál nagy orgiája.
    A cserje szélén megvillan a róka vöröses bundája, tüzet okád feléje a legközelebb álló vadász fegyvere; a róka elhasal a havon, hosszú vitorlája megrándul utóljára.
    Fentebb nagy ropogással törik a galy; szürkecsuhás bak-őz suhan ki a bozótból, végig repül a vadászsor előtt, gyorstűz jelzi futása útját, amig egyszer csak karikát vet a fején keresztül.
    A vadászsoron, mintha petárdatelep robbant volna fel, ropog a puska. Piros a hó a vértől; megtört szemü őz sír egy bokor alatt, mint a gyermek; ugri-füles nyúl bukfencezik utólsót, amint a tisztásra pattan; a patak mentén, félreeső pontján a vonalnak, biztos kezü vadász előtt hörög egy itt marasztott ordas, amely véletlenül került a hajtásba.
    Azután nemsokára kibukkan a hajtó a gazból, vége a mulatságnak.
    Az erdő megint csöndes.
    Lopva oson tova benne a megzavart vad; nem leli nyugtát; remegés fogja el a legkisebb zajra is.
    Valahol az elhagyatott sűrűségekben egy pár sebzett pára fekszik betegen, és kegyetlen gyötrelemmel kínlódik a fagyos éjszakában. Megváltás neki, ha a vérnyomon ráakad az ordas és megszabadítja szenvedéseitől.
    A süldővadász, aki megsebezte, boldog álmát alussza azóta.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981788
Webáruház készítés