Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Bársony István: A királytigris_MOBI

Bársony István: A királytigris_MOBI
590 Ft590

TARTALOM

I. OTTHON.
II. A MÁSIK.
III. VALLOMÁSOK.
IV. MORMON HILÁR.
V. KÉT LEVÉL.
VI. BÁNAT.
VII. MORVAYNÉNÁL.
VII. SZENT ANTAL ELŐTT.
VIII. GYEHENNA.
IX. LESBEN.
X. ÁRULÁS.
XI. SEBZETT SZIVEK.
XII. SÖTÉT SZÖVETSÉG.
XIII. VÁRATLAN TALÁLKOZÁS.
XIV. A KÍNOK ÉJSZAKÁJA.
XV. EL INNEN, EL!
XVI. A HAJSZA.
XVII. AZ UTOLSÓ AKKORD.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Lili arcza olyan volt, amikor a levelet átvette, mint a tavaszi nap, amelynek a derüje foszladozó felhőn keresztül ragyog szét.
    Még köny volt a szemében, de már mosolygott.
    Babilász el volt felejtve egyelőre. Azok a fekete betük olyan hangulatot keltettek benne, amely semmi rokonságban sem volt a gyászszal.
    Az öreg asszony majdnem félénken nézte a leányát. Lili piros volt: a szeme ragyogott. Tuláradó érzéssel borult anyja nyakába s oda adta neki a levelet.
    - Olvasd csak! rebegte szemérmesen.
    De alig várta meg, hogy az öreg asszony végig fussa az irást, kiragadta a kezéből s a kert lugasába sietett vele. A lombok magányában aztán maga elé képzelte azt, aki a levelet írta, és felelt a levélre gondolatban áradozva, titkolódzva.
    Az öreg asszony magára maradt.
    Ott állt egy darabig a tornáczon; ősz haját meglengette a szél: szemében bizonytalanság és néma ijedtség volt.
    Vonásain most is rendithetetlen áhitat ömlött el, mint mindig. A testet öltött ima volt. A vakbuzgóság jellege rajta volt egész lényén, ahogy nézett, ahogy beszélt, ahogy a kezét felemelte: abban, mindben fohászkodás, könyörgés, istenesség rejlett.
    Valaha szép lehetett; de aki most látta, ezzel az örökösen áhitatos arczczal, az nem gondolhatott arra, hogy nedves kék szeme és kis szája akármikor is egyébre lehetett jó, mint arra, hogy a menny felé fordulva olvadozzék a tulvilági élet boldogságáért való esengésben.
    A temérdek fennhangon való imádkozás mellett megszokta, hogy fennhangon gondolkozzék, mint az olyanok, akik nagyon sokat vannak egyedül és nem tartanak attól, hogy valaki meghallja, amit ők senkinek sem szántak.
    Az állandó magányban élőknek jól esik, ha legalább a magok hangját hallják. Olyan az nekik, mintha társalognának valakivel. S hová képzelhetni bensőbb és nyiltabb társalgást, mintha a jó istennel s az ő szenteivel beszélget a gyarló, halandó, bünös ember?
    Az öreg asszony bement a házba, annak is egy kis sarokszobájába, ahova alázatosan meghajolva nyitott be.
    Nem is annyira szoba volt az, mint inkább kápolna.
    Az egyetlen ablak magasabban volt, mint a többi szobáé: s még igy is elfüggönyözték fehérrel, sürün, hogy a külső fény csak gyéren szürődhetett át rajta, és a gyönge homály templomi hangulatot keltett.
    Az egyik sarokban kis oltár volt, amely fölött a szent Szüz képe függött. Szüz Mária kék ruháját elszáradt ibolyakoszoru fonta körül.
    Az oltár mellett faragott faoszlopon állt egy szobor. Szent Antal hófehér gipszszobra. A kegyes szent ájtatos szelidséggel nézett maga elé; baljával nyakában csüngő olvasóját fogta, jobboldalt pedig egy gyermeket tartott a karján, aki hozzásimult. Előtte imazsámoly volt, imakönyvvel.
    Az ősz nő lábujjhegyen ment a szobácska közepéig, ott megállott, meghajtotta térdét az oltár előtt, azután a gipszszoborhoz fordult s a zsámolyra térdelt.
    Kezét összekulcsolta s lassan emelte a magasba, mialatt tekintete átszellemült.
    Pillanatról pillanatra szállotta meg a szent delirium. Arcza kipirult, szeme esdő bizalommal tapadt a szoborra. Ajaka megmozdult.
    Aki látta volna, ki nem térhet vala az elől a gondolat elől, hogy ime, az ilyenekből válhatnak vértanuk.
    Mert ezek a feltétlenül hivők, és bizók, akik alatt megnyilhat a föld: ők nem mozdulnak, amikor imádkoznak.
    Az ő imájok igazán csudatévő, mert felragadja őket a menyekbe. Mialatt az ihletett szavakat mormolják: valósággal ott érzik magokat az Isten trónja előtt; szinről szinre látják a Megváltót és csókolják sebeit.
    Ők azok, akik mindvégig szenvednek, mert a földi létben a szenvedést tartják végső czélnak: de megvigasztalódásuk mindenkor bizonyos, mert imájokban a vezeklés mellett egyszersmind feltétlen kiengesztelés van.
    A szegény öreg asszony szemében megnőtt a kis szobor. Embernagyságuvá lett. Maga szent Antal megelevenedett s biztatóan tekintett le rá. Mintha az olvasó gyöngyei halk zörrenéssel csusztak volna lejebb a csudatevő barát reverendáján. Mintha a szent szeliden intett volna, hogy csak beszéljen bátran; kérjen bátran.
    «Ó szent Antal, kegyes pártfogóm, Isten szolgája, mindnyájunk barátja, hallgass meg!»
    Még feljebb emelte a kezét, ugy susogott:
    «Hallgass meg, hallgass meg! A te szolgálód szivében nagy keserüség van és nagy rettegés! A megaláztatás korbácsával támad rá az ellenség, a Gonosz!»
    Egy pillanatra elhallgatott. Mintha hallgatódzott volna; mintha a szobor felelt volna neki s ő most arra ügyelne, hogy ugyan mit is mond.
    «Te tudod szent Antal, hogy mindig ide fordulok te hozzád, és tőled várok segélyt!... Benned bizom, én pártfogóm, mert elvesztettem mindent!»
    A szent valószinüleg nem fogadta el ezt a nagy állitást, mert az öreg nő hevesen bólongatott a fejével s nyomatékkal ismételte:
    «Elvesztettem mindent!»
    Aztán elkezdett a szenttel vitatkozni:
    «Vagy talán nem maradtam egészen magamra, eltaszitva? Vagy talán meg van még nekem az, aki mellett maradnom kellett volna s most is kellene lennem? Az ég én nekem már régen fekete, nem kék. De a feketeségben öröm van, mert az jelenti a halált, a muló szenvedések megváltását.»
    Odakint felhő csuszhatott a nap elé s a szoba hirtelen sokkal homályosabb lett.
    «Értem a jelt, szent Antal, mondta az ősz nő. A világot körülfolyja a bánat sötétsége s abból mindenkinek kijár a maga része. Az enyém kétszeresen járt ki!»
    Titokzatossá vált az arcza, elfojtott hangon suttogta, mintha nagy vallomást tenne:
    «A gyermek van veszélyben, szent Antal! Figyelj csak, a gyermek! Megvette a szivét a Gonosz és eltávolitja tőlem.»
    «Neked nem kell sokat magyaráznom. Te tudod, hogy ugy jártam valamikor én is. A Gonosz mindenütt jelenvaló, akárcsak az Isten.»
    Most nyilván megint a szent beszélt, mert a nő hallgatása nem annyira elmerülés volt, mint inkább figyelés. Élénken nézte a fehér szobrot s utána mondta a néma szavakat, amiket attól hallott:
    «A gyermek szent, a gyermek tiszta, a gyermek áldott!»
    Indulatosan szakitotta meg ezt a gondolatmenetet:
    «Üres dolgok, szent Antal, mondom neked. Avagy nem voltam-e szent és tiszta én is? Mentsd meg a gyermeket szent Antal! Ha elvész a leányom, kim marad nekem akkor?!... Lásd, én gyönge vagyok és tehetetlen. Másnak ilyenkor még fekete a haja és deli a járása; mást a földi öröm még izgat, csábit az én koromban; és én már aggá lettem... Mert örökké félek s a félelem megőszit. Mert én nyugodt álmot nem ösmerek, pedig az álmatlanság vénit.»
    Behunyta a szemét s imádságot mormolt. Az lecsillapitotta. Az ima ereje, főképen ebben a megnyugtatásban nyilatkozik meg égi hatalommal.
    «...és ne vigy minket a kisértetbe, de szabadits meg a Gonosztól, amen!»
    Fennhangon ismételte: «szabadits meg! szabadits meg!» Azután fanatikusan egészitette ki: «és legyen meg az isten akarata.»
    «Ó, szent Antal», kiáltott fel kétségbeesve «ugy-e nem mindent a jó Isten akar?!...»
    Magában töprengett. Idézte az irást: «Egy hajunkszála ki nem hullhat az Ő tudta nélkül. Az Ő akarata nélkül semmi sem történhetik!»
    Eltakarta az arczát s kinos, elfojtott hangon dünnyögte: «Jaj, jaj!...»
    A Miatyánkot kezdte, de hamar abbanhagyta. Megint csak visszatért szent Antalhoz.
    «Soha a virág el nem fogy innen a szobrodról, szent Antal, csak most segits meg!... Bőjtölni fogok a te tiszteletedre egész életemben, csak most hallgass meg!... Félek, hogy a leányom elvész és én soha többet meg nem találhatom. Kim marad nekem akkor? Mit mondok, ha számon találják kérni tőlem? Ha egyszer eljönne valaki és igy szólna: hol van a gyermek, mit felelnék?! Ha a jó isten számadásra hiv: mi vár rám a gyermek nélkül, aki szent volt és tiszta?... Pedig nincs erőm, hogy elibe álljak a Gonosznak! Tehetetlen vagyok s csak arra gondolok, hogy százszor inkább meghaltam volna valamikor, semhogy a szivemre ne hallgassak. Akkor inkább a poklot választottam volna.»
    Hevesen integetett a Szentnek:
    «Szent Antal! Te azt nem tudhatod. Nagy kín az, ha az embernek szive van. Nagy kín!... A gyermekre vigyázz!»
    Halk imába merült. Lehajtotta a fejét a zsámoly könyöklőjére. Az ablak felől egy kéve sugár szürődött be s megfényesitette ősz fejét.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    8678633982228
Webáruház készítés