Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Barátfalvy Zsolt Laforten, Isten helytartója EPUB fantasy e-könyv

Barátfalvy Zsolt Laforten, Isten helytartója EPUB fantasy e-könyv
1 490 Ft1490

A szokványos ex-pat életmódot folytató Dyn szokványos menedzser-életét éli a multinacionális cég budapesti kirendeltségén. Van felesége, s persze a munkahelyén is akad olyan kolléganő, akikkel nem közömbösek egymásnak… Minden halad a megszokott úton, hogy felbomoljon egy házasság és "viruljon" egy szerelmi háromszög. Aztán egy édes éjszakát követő felébredés után minden megváltozik. Ami stabil valóságnak tűnt, az szertefoszlik, hogy a dombokon túl, valami más, valami egészen új tűnjön föl. És ebben a fantáziavilágban eltemetett templomok, föld alatti könyvtárak és különösnél különösebb lények, emberek segítenek, vagy törnek hőseink életére. Vajon megtalálják a visszautat a megszokott világukba, vagy örökre beszippantja őket az álomvilág? Barátfalvy Zsolt első könyve letehetetlen olvasmány. Fantáziavilágába belépve elámulunk: mintha Lovecraft modern, magyar alteregója kelt volna életre.

  • Részlet az e-könívből:

     

    A táj kilométereken keresztül nem változott. A dombok úgy követték egymást, mint egy felgyűrt lepedő redői. Gyönyörű mélyzöld kiemelkedések voltak, amiket csak nagyon ritkán zavart meg egy egyedül álldogáló fa vagy kisebb bokor. Néha, mikor egy nagyobbnak a tetejére értek átláttak a többi felett és szemmel követhették az utat, ahogy kanyargott egy kisebb szakaszon. Mögötte ott volt a fák sokasága. A lombok alatt éjjeli sötét uralkodott, lenyűgöző látvány volt a napfényből figyelni, mégis mindhármukat elrettentette a gondolat, hogy a fák közé kellene behatolni valaha is. Alizt kirázta a hideg. Tűzött rájuk a nap és ameddig elláttak esély sem volt hűvös árnyékra, mégsem vetette fel egyikük sem, hogy a fák közé menjenek. Mindeközben úgy folyt le róluk az izzadság, mintha a ruhájuk alatt zuhanyoznának éppen valami szerkezet vagy csoda folytán. Az izmaik is égtek az állandó emelkedő mászástól, aztán meg a lejtőn leereszkedéstől. Hamar elfáradtak és minden egyes domb tetőn azt keresték, hol lehetne elbújni a Nap elől és pihenni. Késő délutánra lett szerencséjük.
    - Az ott… mintha egy épület lenne. - mondta bizonytalanul Dyn előre mutatva.
    - Hol? - húzta össze a szemét Aliz, majd mikor meglátta sikkantott egyet örömében.
    Liza is észrevette, de ő elfojtotta magában az örömét.
    - És ha csak képzeljük?
    - Hogy mondják a magyarok… délibáb? - kérdezte Dyn.
    - Igen.
    - Ha itt elmélkedünk sose tudjuk meg.
    - Menjünk már, mert majd összeesek. - vágott közbe Aliz és a nyomaték kedvéért el is indult.
    Az utolsó erőtartalékokat vették elő valahonnan mélyről ők sem tudták honnan és volt, hogy négykézláb másztak előre. A Nap nem kegyelmezett és kínozta őket, míg el nem érték a tornyot. Mert egy torony volt az épület, amit messziről láttak és mégsem egy délibáb. Egy váratlanul jó állapotban lévő, talán katonai őrtorony lehetett. Nem volt mozgás körülötte, de annyira fáradtak és éhesek voltak, hogy az óvatosság meg sem fordult a fejükben. Öt emelet magas, henger alakú épület volt kicsi lőrésszerű ablakokkal, amik spalettákkal voltak elzárva a külvilágtól. A kapu is be volt húzva és bár rozogának tűnt mégsem engedett belátást a torony belsejébe. Dyn gondolkodás nélkül benyitott és csak akkor ébredt tudatára mit tett, mikor a kapu csikorgása belehasított a csendbe. Késő volt már ugyan, de mégis visszafogta a lendületét és lassan belesett. Egy kisebb helyiséget látott köralappal, amiben dohos szag és félhomály uralkodott. Talán húsz ember, ha elférhetett volna benne. A fal mentén egy életveszélyesnek tűnő vaslépcső szaladt felfelé és mellette adtak kilátást a tájra az ablakok. Megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy nem találtak benn senkit. Amikor már mindhárman a falak között voltak, akkor vették észre a lépcső alján a zsákot. Egy hatalmas öreg vászonzsák volt, ami láthatóan jól meg volt pakolva.
    - Szép hely. - értékelte Aliz a látottakat. - De az kié?
    - Fogalmam sincs. - Dyn érezte kötelességének megválaszolni a kérdést.
    - Remélem valamelyik falubelié, és ha pici szerencsénk van, akkor mindjárt jön is érte néhány másik értelmiségi barátjával.
    - Haha. - reagált Liza. - Meg kellene nézni mi van benne.
    - Meg.
    Dyn most már nem mondhatott csődöt. Végül is csak egy zsák volt, ami ráadásul nem is ugrált, semmit nem csinált csak feküdt a lépcső alatt. Nem volt mitől tartania. Odalépett a zsákhoz és behúzta középre, hogy mindannyian jól láthassák a tartalmát. Legnagyobb meglepetésükre azonban nem kincseket rejtett és nem is emberi maradványokat, hanem ételt. Konzerveket, nyitókkal, kenyeret és vizes palackokat. Némán bámulták a Dyn által kipakolt dolgokat. Hosszú pillanatok teltek el, mire Liza meg tudott szólalni.
    - Na most összecsináltam magam.
    - Én is közel vagyok hozzá. Ez mi?
    Dyn beletúrt a zsákba, hátha benn maradt még valami, ami megmagyarázza az ételt és a vizet, de semmit sem talált.
    - Ennyi. Nincs több.
    Aliz hirtelen bezárta a torony kapuját, elfordította a zárban lévő hatalmas kulcsot és odafordult a többiekhez.
    - Akkor együnk.
    - És, ha mérgezett? - vetette fel Liza, bár inkább csak az ellenkezés szólt belőle.
    - Vagy megesszük vagy amúgy is éhen halunk. - válaszolt Aliz.
    Dyn kiosztotta az ételt, leült a földre, majd enni kezdett. A többiek követték. Mire befejezték beesteledett és úgy elkészültek az erejükkel, hogy mozdulni sem tudtak. Dyn csak feküdt a hátán és bámulta a plafont, Liza hátával a falat támasztva a férfit nézte, Aliz pedig fejét a lépcső legalsó fokára téve feküdt háttal a többieknek. A nappal történteken töprengtek, de valójában egyikük sem értette, hogy mik voltak azok. Hogyan kerültek ide és legfőképp miért?
    - Tudjátok miért lettem irodavezető a cégnél? - tette fel a kérdést Aliz, miközben fektében a többiek felé fordult, tőle meglepően komoly hangon. - Mert tudtam, hogyan kell manipulálnom a főnökeimet.
    - Sejtettem. - suttogta Liza.
    - És azt is tudtam, hogy jó főnök leszek. Miért? Mert élveztem a tudatot, hogy én irányíthatom az iroda életét. És ezt piszkosul imádom. De most? Most azt se tudom mi történik körülöttem, csak úszok az árral és ettől megőrülök. Mondja már meg valaki, hogy most mi az isten van!
    - A helyzet az, hogy egyikünk se tud semmit. - válaszolt Liza megértően. - Nem tudunk és nem értünk semmit. Dyn?
    A férfi csak csóválta a fejét. Ő is a hisztéria határán állt, és nem tudta volna megmondani, hogy mi tartotta vissza a kiborulástól.
    - Aludjunk egyet lányok. Ránk fér.

    Az éjszaka közepén motozás hallatszott a torony kapuján. Mire Liza felébredt rá Dyn és Aliz állt a kapuval szemben, mintha azt várnák, hogy kinyíljon.
    - Mi ez? - suttogta Liza.
    - Sss. - csitította Aliz. - Már egy jó ideje csinálja… vagy csinálják.
    - Kik?
    - Passz. - húzta fel a vállát Dyn. - Talán egy borz vagy egy gazdátlan kutya.
    - Nem néztétek meg?
    - De nem ám.
    Ekkor a halk motozás erős csapkodássá vált át. Olyan erővel, hogy félő volt a kinti zörgetők betörik a kaput. Óriási erővel ütötték a fát, de az valami csoda hatására ellenállt neki, ami egyre ingerültebbé tette a túloldalon lévőket. Hosszas dörömbölés után csend következett. Síri csend. Nem lehetett lépteket, de még csak egy halk szuszogást sem hallani. Dyn ránézett a többiekre és a falfehér arcukból arra következtetett, hogy nem csak ő ijedt halálra. Most olyan veszélyben lehettek, mint a faluban.
    - Lehet, hogy övék volt a zsák. - dobta fel suttogva a labdát Aliz, de senki nem kívánta lecsapni.
    Mire befejezte a mondatot a felső ablakokat kezdték zörgetni, egyszerre többet. Verték, ütötték olyan erővel, mint a kaput. Megmagyarázhatatlan volt miért nem tört be egy sem.
    - Hogy nem tudják bezúzni?
    - Ez a második rejtély. Az első pedig az, hogy kik ezek. - Lizának sokkal magasabb volt a hangja, mint máskor. - Kik ezek? - és ezt már szinte visította.
    Középen álltak a kör alapú épületben és forogtak, mindig arra, amerről a zaj jött. Odakint pedig folyamatosan verték a spalettákat vagy a kaput. Ösztönösen egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Tenyereik összeizzadtak, de egyikük sem engedte el a többiekét, sőt szorították, amennyire csak bírták. Hosszú percekig nem mozdultak, csak remegtek és idegesen pásztázták az ablakokat, az ajtót. A félelem mindent kitörölt az elméjükből és csak arra tudtak gondolni, hogy ne szabaduljanak be azok, akik vagy amik kint voltak. Akkora erővel igyekeztek betörni, mintha ők hárman lettek volna az utolsó élelemforrás az élőhelyükön. Mint egy istenverte horror film. Nem tudták volna megmondani, hogy mióta voltak kinn azok, akik ezt a, szinte már önkívületi félelmet okozták, de egyik pillanatról a másikra abba maradt minden zaj. A csend megülte az épületet. A kis csapat pedig várt, hogy folytatódik-e az őrjöngés, de a némaság állandó maradt, legalábbis úgy tűnt. Dyn már azon gondolkodott, hogy kinéz az egyik ablakon, de a többiek nem engedték el a kezét. A tenyerük, mintha összeragadt volna, így nem ment sehova. Talán három-négy perc telt el a csendből, mikor kintről egy hatalmas és hosszú másodpercekig tartó sikoltást hallottak. Földöntúli sikoly volt, olyan magas hangon, hogy szinte belefájdult a fülük. Erre már Aliz sem bírta tovább türtőztetni magát és belőle is kiszakadt a félelem hangja. Mindezzel Liza hisztérikus sírása párosult. Dyn pedig kirántotta a kezét a többiekéből és összeszorított szemmel kezeit a füleire szorította. Ám ahogy támadt a sikoly ugyanúgy tűnt el a sötétségbe is és nem tért vissza többé. Nem hitték, hogy tartós lesz a csend, fel voltak készülve egy újabb támadásra. De az már elmaradt. Körülbelül egy újabb negyedóra telt el, mire meg mertek mozdulni vagy szólalni.
    - Elmentek? - szólalt meg először Aliz.
    - Talán. - válaszolt Dyn.
    - Ha nem lenne lehetetlen azt mondanám valami varázslat mentett meg minket ettől a rémálomtól.
    - Elvileg lehetetlen.
    - Elvileg?
    - Igen. De gyakorlatilag…
    Még hosszú ideig nem tudtak elaludni, várták a következő őrjöngést, de nem történt semmi. Csend volt, és még ők sem törték azt meg. Végül, szinte egyszerre ájultak bele a fáradságba.

    Reggel valami neki repülhetett az egyik spalettának, mert egy hatalmas puffanás hallatszott felülről. Abban a pillanatban fel is pattantak mindannyian.
    - Visszajöttek?
    - Nem hinném, Liza? - válaszolt gyorsan Aliz, de belőle is inkább a remény szólt, mint aq meggyőződés. - Mit csináljunk ma?
    - Mennünk kell.
    - Hova?
    - Nem tudom, de itt nem maradhatunk. Főleg az éjszaka történtek után.
    - Én is így gondolom, de merre menjünk? Vissza a faluba? Azt kihagynám. Tehát akkor előre? Vagy be a fák közé?
    - Dyn?
    - Ha a dombokon megyünk tovább, akkor holnap estére megint kikészülünk. Takarékoskodnunk kell az erőnkkel, mert ahogy elnézem egyikünk sincs túl jó formában.
    Aliznak reggel óta úgy zsibogott a lába, mintha a Csomolungmát mászta volna meg, Liza pedig sírni tudott volna mikor felkelt a fájdalomtól, amit egész testében érzett. Dyn nem mutatott ki semmiféle érzelmet, de azt tudta, hogy még egy ilyen napot képtelen lett volna végig csinálni.
    - Bemehetünk a fák közé, de nem hinném, hogy bármelyikünknek ez igazán ínyére való lenne. Az úton nem mennék, túlságosan szem előtt van, vissza pedig nem vagyok hajlandó fordulni.
    - Akkor menjünk a fákkal ellentétes irányba. - vonta le a következtetést Liza.
    Dyn elfintorodott, amikor Liza belevágott a mondanivalójába. Nem tetszett neki, hogy igazat kellett adni a feleségének. Vissza akarta szerezni az elveszettnek hitt tekintélyét, de valóban ez tűnt a megfelelő ötletnek. Arrafelé mindig csak a ködöt látták a dombokon túl, tehát még az is előfordulhat, hogy ott lesz a megoldás és a megmenekülésük. Megették a tegnapi maradékot csendben, egymáshoz sem szólva. Összeszedték magukat, bár felszerelés híján ez csak az akaraterejüket, valamint a gondolataikat jelentette és kiléptek a kapun. Reggeli napsütés köszöntötte őket és az előző nap felhőtlen folytatása ígérkezett. Már ilyen korán is fülledt nyári levegő lengte őket körbe és kínzó volt minden egyes légvétel. Dyn nyújtózott egyet, mintha édes álomból ébredt volna, ránézett a többiekre és elindult. A többiek utána.
    Hamar megállásra kényszerítette azonban őket valami, amit először Liza vett észre. Egy alig látható, bár nem túl távoli füstgomoly volt az. Nem tűnt bozót tűznek, inkább egy tábort melegítő lángnak. Egyet azonban megtanultak az előző napból, mégpedig, hogy olyan óvatosak legyenek, amennyire csak elképzelhető. Lekushadtak a földre és bár az aljnövényzet semmit nem takart belőlük, elkopott a magas fű, mégis kúszva közelítették meg a füst származási helyét. Ha valaki megkérdezte volna őket, hogy miért nem mennek elkerülve azt és így valószínűleg a veszélyt is, egyikük se tudta volna megmondani az okot. Egyszerűen látniuk kellett, hogy ki vert tábort tőlük fél vagy háromnegyed órányira.
    Percekig kúsztak mire az utolsó emelkedőt is megmászták és kileshettek mögüle. A tábortűz már csak egy elszenesedett fakupac volt, ami a füstöt eregette magából. Körbe állatbőrökbe öltözött csupa szőr emberszerű lények feküdtek behunyt szemmel. Hárman voltak, kettő közülük hím lehetett, míg a harmadik csüngő melléből valószínűsíthetően nőstény.
    - Ezek ősemberek? - tette fel a megdöbbentő kérdést Liza.
    - Úgy néznek ki.
    Az egyik hím felült, megrázta a fejét és megütötte a másikat, mire az is felébredt. A nőstényt már ketten keltették egy-egy rúgással a lábába, mire az felmordult, feléjük kapott, de a másik kettő időben el tudott ugrani előle.
    - Beszéljünk velük? - nevette el magát Aliz. - Honnan jöhettek ezek?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gonsozásában

  • Cikkszám
    9789634749991
Webáruház készítés