Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


B. Kiss Andrea Az akácos út titkai MOBI e-könyv

B. Kiss Andrea Az akácos út titkai MOBI e-könyv
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Akácos út 45.

    Időnként buszra szállt velem Anyám, és elmentünk meglátogatni a nővéreimet. A Pallagra vagy Szegedre tartó utazások soha nem múltak el kalamajkák nélkül. Mindkét út elég hosszú volt, két és három óra. Ez egy örökmozgó kislánynak, mint amilyen én voltam akkoriban, elég unalmasnak bizonyult. Kénytelen voltam hát elszórakoztatni magamat.
    Egy szegedi utunk során kiskatonák ültek a járaton, akik az eltávozásról igyekeztek vissza. Nekem feltűnhetett az egyenruhájuk, mert folyton odamentem hozzájuk, és újságírói pályámat előrevetítő módon interjúvoltam meg őket arról, hogy hová mennek és miért. Anyuka hiába próbált megfékezni, mondván ne zaklassam a katonákat, én csökönyösen kifaggattam őket mindenről, ami érdekelt. Ők mosolyogva válaszolgattak.
    Általában hányás elleni tablettával utaztunk, mert Anyám sem, és én sem bírtam az utazást. (Érdekes módon a későbbiekben mindkettőnknél elmúlt az utazásbetegség.) Egy kiruccanásunk alkalmával azonban elfelejtette beadni nekem a pirulát, és én úgy összeokádtam magam, hogy egy tenyérnyi hely sem maradt tiszta az öltözékemből. Nem volt mit tennie, az első adandó alkalommal betértünk egy áruházba, s tetőtől talpig felruházott. Az eladónők örömmel segítettek, mert azonnal a szívükbe loptam magam. Babusgattak, gyönyörködtek bennem, amíg lemosták rólam a hányást és rám adták az új ruhákat. Boldog voltam, mert egy olyan kertésznadrágot kaptam, mint amilyet a mesében a kis Vakond visel. Akkoriban ugyanis épp kis Vakond voltam.
    Egy pallagi látogatásunk során Debrecenben egy zebrán kellett áthaladnunk, ahol éppen pirosat mutatott a lámpa. Nem értettem, miért áll ott az a sok ember, s kirántva Anyám kezéből a kezemet, rohanni kezdtem át a zebrán. Szegény lépett volna utánam, de közben elhagyta a papucsát. Szerencsénkre azonban egy férfi elkapott, és megvárva, amíg Anyuka belebújik az elmaradt lábbelibe, segített átvinni az átkelőn, nehogy újabb magánakciót csinálhassak.
    Persze elutazni sem kellett ahhoz, hogy kiborítsam Anyámat. Egyszer Rózsikától kaptam egy törpeálarcot. Kitaláltam, hogy abban megyek ki etetni. Anyám már ennek sem örült, mert gondolta, hogy majd akadályoz a látásban, és esek-bukok az udvaron. Így is minden etetés, itatás külön szervezést igényelt, hogy közben engem is szemmel tudjon tartani. Egy jószágokkal teli falusi udvar ezernyi veszélyt rejt. De én ragaszkodtam az álarchoz. Na, jó, nagy nehezen rálett, hogy felvegyem. Már épp indultunk volna kifelé, amikor azt is kitaláltam, hogy egy nejlon zacskót még húzzon rá az álarcos fejemre, és kösse meg a nyakamnál. Na, ezt már végképp nem akarta teljesíteni, amitől én éktelen acsarkodásba kezdtem. Toporzékoltam, hogy de igenis, adja rám a zacskót és kösse meg a nyakamnál. Hiába mondta, hogy akkor megfulladok, ilyen hülyeséget ne találjak ki, én három-négy évesen nem tudtam ezt felfogni. A vége az lett, hogy Anyám olyan ideges lett, hogy az álarcot behajította a kályhába. Ez rám olyan mély benyomást tett, hogy máig érzem annak a pillanatnak a hangulatát. Azt hiszem, akkor komolyan feszegettem Anyuka tűrőképességének a határait.
    Két dologgal lehetett megijeszteni. Az egyik a gyerekszedő volt, amit Erzsike nővérem talált ki. Azt mondta, hogy Szegeden, a Tisza partján laknak a gyerekszedők, és minden csintalan, rossz kölköt elkapnak, zsákba tesznek és odavisznek. Mivel vizuális alkat voltam már akkor is, le kellett rajzolnia. Minden könyv és füzet üres oldala tele volt égnek álló hajú pálcika emberekkel, akik nagy zsákot cipeltek a hátukon. Abban voltak a gyerekek. Ezt a történetet mindig nagy átéléssel hallgattam, és el is képzeltem. De amikor utazásunk során áthaladtunk a Tiszán, mindig kérdeztem, hol vannak hát a gyerekszedők. Nővérem is, Anyám is azt mondták, hogy most épp nincsenek itt. Ez egy idő után kezdett nekem gyanússá válni, és közöltem velük, hogy szerintem nincsenek is gyerekszedők. Hamar átláttam a füllentéseken.
    A másik, amitől nagyon féltem, az állatorvos volt. Akkoriban egy szakállas férfi volt a falu állatorvosa, aki hozzánk sokszor jött, mivel rengeteg jószágunk volt. Főként a tehenek adtak neki munkát. Amikor a szüleim mondták, hogy este valószínűleg kis boci születik, már előre rettegtem, hogy megjelenik a doki. Ha pedig meghallottam robogója hangját, már iszkoltam is be a szobába, és bújtam az ágy alá. Szerencsére olyan nagy lába volt az ágyunknak, hogy egy kisgyerek könnyedén aláfért. Ott ordítottam egészen addig, amíg az állatorvos el nem hagyta a házunkat. Senki nem tudta megfejteni, miért féltem annyira tőle.

    Akácos út 13.

    A házat építő első, majd az őt követő második és harmadik tulajdonosról nem sok érdekességet mesélt Anyám. Itt, az Akácos úti házak többségével ellentétben nem történt öngyilkosság, gyilkosság, sem szerelmi bonyodalmak. Ez a ház mégis nagyon jelentőssé vált az életemben. A negyedik tulajdonosok ugyanis két gyerekkel költöztek ide, s a kislányuk az én legjobb barátnőm lett.
    Harmadikos voltam akkor, és mivel sokat csatangoltam az utcán, hamar felfedeztem, hogy a korábban üresen álló házban mozgás van. Odasomfordáltam hát a kapu elé, és kíváncsian néztem befelé, amikor meghallottam, hogy egy fiatalasszony azt mondja: „Katikám! Fogd meg a macit, mert leszalad.” Gyermeki fejjel valamiért azt gondoltam, hogy a mackónadrágját kell megfognia a kislánynak, különben lecsúszik róla. Hamarosan azonban megtudtam, hogy a nagy, hosszú szőrű kutyájukat hívták Macinak. Őt kellett megfogni, nehogy lemenjen a kertbe.
    A kislánnyal percek alatt összeismerkedtem. Úgy emlékszem, labdáztunk ezen az első találkozáson. Ő még csak elsős volt, és a falu közepéről költöztek ide, de a szülei mindketten a szomszéd faluból származtak. Mint utólag kiderült, szinte szemben laktak nagyanyámékkal, ennek ellenére soha nem futottunk össze. Ezen a napon azonban örökre összefonódott a sorsunk. Elválaszthatatlanok lettünk.
    Kati és én ezentúl mindennap kerestük egymást. S hogy mikor váltunk játszótársakból igaz barátokká, fogalmam sincs. Egyszer csak azt vettük észre, hogy hiányzunk egymásnak, hogy minden élményünket meg akarjuk osztani a másikkal, hogy együtt tudunk a legjobbat nevetni, és együtt tudjuk a legnagyobb hülyeségeket csinálni, és csakis együtt tudjuk a legizgalmasabb dolgokat kitalálni és megvalósítani. Persze továbbra is barátkoztam én a szomszéd gyerekekkel, unokákkal, az itt nyaraló városi lurkókkal, de Kati az első számú lett számomra mindenkivel szemen. Pedig különböztünk is jó néhány dologban. Én például imádtam olvasni. Anyuka rengeteg könyvet vásárolt nekem, s én valósággal faltam a betűket. Kati nem szeretett olvasni, de szívesen meghallgatta az én olvasmányélményeimet. Velem ellentétben, írni sem szeretett, de a kedvemért mégis írt. Egy ideig ő is naplót vezetett. Én tizenegy éves koromban kezdtem lejegyezni a napjaimat, és mostanáig sem hagytam abba. Ő azonban csak a példámat próbálta követni, de nem volt kitartó. A levélírásra azonban ráfolyamodott a kedvemért. Amikor valami miatt nem tudtunk találkozni, levélben leírtuk az okát, valamint beszámoltunk a másiknak a nap főbb eseményeiről. A levélkével elfutottunk a másik otthonáig, és bedobtuk a postaládába, amit persze naponta többször is megnéztünk. Sokszor eszembe jut a manapság már csak neten levelező gyerekekről ez a mi kis levélváltásunk. Mennyivel személyesebb volt! És mi úgy nyitogattuk a postaládát, mint ahogy a mai gyerekek pillantgatnak a kütyüjükre, hogy megtudják, érkezett-e üzenet.
    Kati egy idő után családtagnak számított nálunk. Anyuka ugyanúgy terített neki, mint nekem, ha épp éhes volt. Tőle nem számított szemtelenségnek az sem, ha benézett a konyhaszekrény lehajtós részébe, hogy megnézze, milyen sütit sütött éppen Anyuka. Nagyon szerette Anyám süteményeit. Ha véletlen nem voltam otthon, amikor átjött, Anyukával is remekül elbeszélgetett, aki jót szórakozott rajta. Kati időnként nálunk is aludt. Például amikor az anyukája kórházba került. Ilyenkor éjszakába nyúlóan suttogtunk az ágyban, és persze minden véget nem érő röhögésbe fulladt.
    Ki is álltunk egymásért, ha kellett. Egyetlen egy olyan alkalomra sem emlékszem, hogy cserbenhagytuk volna a másikat. Harcias lányok voltunk, ami abból adódott, hogy nagy volt a szánk, könnyen kicsúfoltunk bárkit, s aztán muszáj volt megvédeni magunkat. Az utcabeli fiúkkal is képesek voltunk harcba szállni, habár már elsőre látszott, hogy nem győzhetünk a testi erejükkel szemben. Ilyenkor megpróbáltunk csalafintasággal felülkerekedni az „ellenségeken”. Csapdákat állítottunk, ravasz megtorlásokat eszeltünk ki, és ezeken oltári jókat mulattunk.
    Azok a lányok is számíthattak a bosszúnkra, akik valamivel bosszúságot okoztak nekünk, megbántottak minket, vagy csak beszéltek valami butaságot a hátunk mögött. A már említett sokgyerekes Korpás család legkisebb lánya is többször kihúzta nálunk a gyufát. Ő volt a későbbi szomszédunk, Korpás Panni húga, akit mi csak Varnyúnak neveztünk Katival. A becenévre fekete kis testével és folyton pletykáló, károgó viselkedésével szolgált rá. A madár nevét parasztosan ejtettük, ízesen: Varnyú. Ez a lány mindig kitalált valótlan dolgokat más gyerekekről, így rólunk is. Ahogy mondják, szerette kavarni a szart. (Ez felnőttkorában is megmaradt.) Kati és én nem szerettük a hazugságokat, és aki nekünk ártott vele, az megemlegette. Egyszer fülünkbe jutott valami számunkra sértő, ami Varnyútól eredt. Elhatároztuk, hogy kérdőre vonjuk. Amikor arra járt, neki is szegeztük a kérdésünket, hogy miért talált ki valótlan dolgokat. Persze mindent letagadott, és támadásba lendült. Elkezdett szidni minket, ám rossz lóra tett, mert mi nem hagytuk magunkat. Neki támadtunk mindketten, és a haját téptük, a kezét csavartuk, és rugdostuk, ahogy ő is próbált minket. Amikor csatát vesztetten elkullogott, Kati diadalittasan rohant be hozzánk, és közölte Anyámmal, hogy jól elbántunk Varnyúval. Anyuka néha még ma is emlegeti Kati mondását: „…végül nemi szerven rúgtam, és aztán mi győztünk.”
    Fekete István regényei voltak a kedvenceim. Minden állatos művét elolvastam, de a Vuk volt számomra a legkedvesebb. Amikor 1981-ben rajzfilm készült belőle, Katival egyszeriben Vuk rajongók lettünk. A kis róka történetét ő is elolvasta. Posztert gyűjtöttünk róla, díszpárnára hímeztettük anyáinkkal, a pólónkra rajzoltuk, s még a frufrunkat is Vukosan fésültük. Végül megalkottuk a Vuk-csapatot, amibe alkalmi tagként bevettük a nővéreim gyerekeit, Lacit és Juditot, és a minden évben Katiék szomszédjában nyaraló játszótársunkat, aki szintén Judit volt. De a fő csapattagok persze mi ketten voltunk. Én voltam Karak, a bölcs, öreg róka, Kati pedig a fiatal, ravasz rókakölyök. Természetesen felfedezni véltük magunkon a filmben látott rókák tulajdonságait. Jártuk a határt, és Vuk-naplót vezettünk arról, hogy miket láttunk. Például 2 őz, 5 nyúl, 10 fácán, vagy rókanyom. Mindenképpen rókával szerettünk volna találkozni, ezért el is követtünk mindent, de ez soha nem sikerült. Pedig jártuk a frissen learatott tarlót, lestük az árkokon keresztül vezető hatalmas csöveket, a nagyobb lyukakat az árokparton, a bokrok tövén, de rókát nem sikerült elcsípnünk sehol sem. Ez a határjárás rengeteget adott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy olyan tapasztalatokat gyűjtöttünk, amit a mai gyerekek közül már csak nagyon kevesen. Ismertük a növényeket. Tudtuk, hogy a lándzsás útifű segít, ha a cipőtől vízhólyag nő a lábunkra, s hogy a papsajt meghámozva ízletes rágcsálnivaló lehet útközben. Tudtuk, hogyan élnek a rókák, a nyulak, az őzek, a fácánok. Mindent elolvastunk ebben a témában. Nem féltünk semmitől. Bátran kószáltunk a határban, pedig ilyenkor több kilométernyire voltunk a szüleinktől, és hol volt akkor még mobiltelefon! Többnyire gyalog és kettesben, ritkábban biciklivel és más gyerekek társaságában vágtunk neki a falu határának, amit úgy ismertünk, mint a tenyerünket. Ha egymással beszéltünk, csak ilyen szavakat használtunk: Vonal-árok, Pap-kert, Lapos, Őlyvös, Fok, kék híd, és tudtuk, miről van szó. Szerencsére soha nem ért minket semmi baj, de azokat az izgalmakat, kalandokat átéltük, ami ahhoz kellett, hogy életünk végéig tartó élmény és összetartó erő legyen kettőnk között.
    Egyszer, aratás előtt volt egy emlékezetes esetünk. Már aranylott a búza, s mi egy meleg nyári délutánon békésen sétáltunk Katival a Pap-kert felől hazafelé. A Vukból tudtuk, hogy a rókák kedvelik a búzát, szívesen bújnak meg takaró sűrűjében. Gondoltuk, így aratás előtt hátha sikerül látnunk egyet. Kezünkben a botunk, vállunkon a kis tarisznyánk, nyakamban a látcső, amikor hirtelen egy őzet pillantottunk meg a közelben, amint felénk fordul figyelő tekintettel, hegyező fülekkel. Csak a feje látszott ki a búzából. Kati gondolt egy merészet - hiszen ő volt Vuk, akinek mindig a bátor, határozott cselekedet volt a feladata -, és lopakodva elindult az őz felé, azzal a szándékkal, hogy megfogja. Sikerült is pár méternyire jutnia hozzá, amikor az őz felugrott, és furcsa, ugatáshoz hasonlító hangot hallatott. Kati rémülten hátrált meg, és mindketten futni kezdtünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. Az őz nem hagyta abba az ijesztő hangot, és el sem szaladt, ahogy azt általában szokták, hanem inkább felénk tartott. Akkor vettük észre, hogy egy gida áll mellette. Csak akkor mertünk megállni, és pihegve átgondolni, megbeszélni a történteket, amikor már jó távol kerültünk tőlük. A falu alatt összetalálkoztunk az egyik utcabeli nénivel, aki épp libát legeltetett. Neki meséltük el a különös esetet. Ő megerősítette azt, amire mi is gondoltunk, hogy az anyaállat a gidáját féltette. Azért nem mozdult el onnan, és azért adta ki magából a riasztó hangot.
    Volt egy kedvenc gyermekverses könyvem, amiben a csodálatos illusztrációk fogtak meg leginkább. Ezt gyakran elővettem, nézegettem, és időnként rajzoltam is belőle. Ebben az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházva ábrázolták, és volt benne egy gém, aminek a lábára bocskort illesztettek. Valamiért nekem annyira tetszett ez a lábbeli, ami a gém talpától egészen a térdéig egy zsinórral volt keresztezéssel megkötve. Kitaláltam, hogy ilyen „gémcipőben” kellene nekünk határt járnunk. Otthon találtam műanyag hullámdobozt, amire rárajzoltam a talpamat, majd kivágtam, és vékony madzaggal a képen látott módon felerősítettem a lábamra. Katinak roppant tetszett az ötlet. Neki is azonnal kellett csinálnom egyet. Ebben az egyáltalán nem határjárásra kifejlesztett házi lábbeliben indultunk a legközelebbi túránkra. A műanyag talp csúszott a füvön, a gazszálak lépten-nyomon beleakadtak, és a madzag is hamar elszakadt. Kati egyenesen belecsúszott az árokba, aminek a meredek partján mindig úgy mentünk, hogy a hosszabb növényekbe kapaszkodtunk. Úgy neveztük őket, hogy liánok. Barátnőm ekkor csurom vizes és sáros lett, de én, mint a bölcs Karak, nem hagytam, hogy kétségbe essen. Így is hősiesen folytattuk az utunkat. Csak azt nem értettük, hogy este az anyukája miért szidta le olyan nagyon, amikor meglátta. Szóval nem vált be a határjáró lábbelink prototípusa, de mi nem adtuk fel. Még néhányszor megpróbáltuk viselni, mire beláttuk, hogy Anyámnak igaza volt abban, hogy nem szerencsés találmány ez a „gémcipő”.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741329
Webáruház készítés