Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


B. Kiss Andrea: S.O.S. Elváltam!_EPUB

B. Kiss Andrea: S.O.S. Elváltam!_EPUB
1 240 Ft1240

Levél B. Kiss Andrea írónőnek

Kedves Andrea! Tegnap vettem kézbe az S.O.S. Elváltam! című könyvedet. Rég történt már meg velem, hogy délután egyhuzamban elolvassak egy művet. Köszönöm az elgondolkodtató és szórakoztató perceket. Most, hogy az államvizsga után a tanulás súlya lekerült a vállamról, üdítő volt saját kedvtelésemre olvasni.
Remek elképzelés volt a témához a magánlevél formát választani, hisz’ a bonyolult női lélek működését visszaadni nem könnyű feladat. Ez a személyes hangnem közel hozza az olvasót, így többé-kevésbé én is a hősnőddel azonosulva vártam a fejleményeket. Szerintem jobb a naplóformánál is, mert a válaszlevél felfokozott várakozást kelt, úgyhogy Bridget Jones elbújhat mögötted az ötletével. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvedet, azt mondanám: merész. Őszinteségedet olykor már-már zavarba ejtőnek éreztem.
Nemcsak a hősnőd bátor, te magad is. Meglepő, hogy egy kis településen élve, fittyet hányva a közvéleményre „bevállaltad”. Nem vetted még észre, hogy összesúgnak a hátad mögött? Nem csodálkoznék, ha előadást kellett volna tartanod a fikció és valóság közti különbségről, hogy csillapítsd a rossz nyelvek okozta feszültséget. Tudod, én is kis településen élek, és százszor meggondoltam volna, hogy nyíltan beszéljek erről. Bár számomra sincsenek tabu témák, de a nyilvánosság mégiscsak más. Elgondolkodtató volt a probléma, amit felvetettél, olvasás közben azon töprengtem, vajon mit tennék a hősnőd helyében.
Férfi olvasóktól kaptál már visszajelzést? Érdekelne, mit gondolnak a könyvedről. Két férfi ismerősöm beleolvasott a történetbe, és heves vita árán sikerült csak megvédenem a hősnődet. Nem is értem, miért nem tudtak azonosulni vele, vagy legalább megérteni őt. Mintha társadalmilag kódolva lenne, hogy egy kapcsolatban mindig a gyengébbik nemnek kell húznia a rövidebbet. Ezért hiányzott a végéről a happy end? Pedig jó lett volna abban a tudatban letenni a könyvedet, hogy boldog véget ért. De igazad van, akkor már lányregény lenne. A valóság, még ha nehéz is kimondani, sokszor kiábrándító.
De mint könyved utolsó soraiban is sugallod, a remény hal meg utoljára. Én is reménykedem, hogy a hősnőd hamarosan megtalálja a boldogságot.- nyilatkozik a könyvről P. Jakab Tünde.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Kedves Barátném!

    Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú ideig nem írtam. Azt hiszem, ha elmesélem, hogy mi történt velem a legutóbbi levelem óta, biztosan meg fogsz érteni.
    Ismét szerelmes vagyok végre. A sors újra bebizonyította, hogy mennyire nem kiszámítható. De folytatom ott, ahol néhány hónapja abbahagytam.
    Szóval azzal a bizonyos kollégával egyre többször, és egyre izgatottabban nézegettük egymást elmélyülve. Rájöttem, hogy keresi a találkozásokat, az alkalmakat, hogy láthasson, hogy a közelemben lehessen. Én pedig mindig olyan furcsán éreztem magam a társaságában. Összeszorult a gyomrom, úgy, mintha vizsgára készülnék. Ha megszólított, előfordult, hogy el is pirultam. Szólj hozzá! Egy ilyen sokat megélt vén tyúk! Ha véletlenül (legalábbis látszatra véletlenül) összeért a kezünk, végig futott rajtam valami kellemes borzongás. Egyre biztosabban éreztem, hogy ez itt a vég. Te őrült! - mondogattam magamnak - Ismét szerelemes vagy egy olyan férfiba, akibe nem kellene.
    Egyik alkalommal a főszerkesztő kettőnket küldött ki egy fontos eseményre. Új szerelmem persze rögtön felajánlotta, hogy menjünk az ő kocsijával. Én pedig természetesen boldogan beleegyeztem. Az út nagyon hosszú volt, sok időnk jutott a beszélgetésre. Eleinte csak a munkáról esett szó, de végig érezni lehetett a levegőben lappangó feszültséget. Ahogy már ilyenkor lenni szokott, hamarosan rátértünk a kettőnk között kialakult kapcsolatra. Azt mondta, hogy szeretné, ha megmaradnánk ezen a ponton, és nem lépnénk tovább. Érvként természetesen a jó házasságát, a hűségről alkotott véleményét hozta fel. Én már akkor tudtam, hogy aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik. Szokásom szerint láttam a következő fordulatot. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy néhány perc múlva megcsókol. Így is történt. Először csak a kezemet fogta meg, hogy biztosítson arról, hogy továbbra is a barátom marad, és közösen le fogjuk győzni a mindent elsöprő vágyakat. Én bölcsen hallgattam, mert tudtam, hogy mindjárt befordul a legelső földútra.
    Nos, nem tévedtem. Egy erdőbe vezető útra kanyarodott és megállt. Felém fordult, kezét a derekamra tette és lágyan, finoman megcsókolt. Olyan jól esett, hogy egy pillanatra megfordult velem a világ. Szinte beleszédültem. Régen csókolóztam már, ráadásul ilyen érzékien elég ritkán csókolt még férfi. Elfogott a vágy, hogy szeretkezzek vele, de ő okosan tovább hajtott. Hozzábújtam és a további utat már szótlanul tettük meg.
    Ezután valahogy úgy alakult, hogy sokáig nem tudtunk kettesben lenni. Maradt hát a kollégák előtt eljátszott kis színjátékunk, miszerint mi olyan jól megértjük egymást, mint munkatársak. Már-már azt hihettem, hogy itt be is fejeződik a mi kis történetünk, ha nem hívogatott volna rendszeresen telefonon, ahol burkoltan ugyan, de mindig értésemre adta, hogy továbbra is vágyik rám, és egyáltalán nem bánja, ami történt.
    Aztán pár hét múlva ismét együtt kellett elmennünk egy szakmai értekezletre. Alig hagytuk el a várost, megfogtuk egymás kezét és néha-néha megcsókoltuk egymást. Pattanásig feszült minden, ezért megállt. Lakott területen kívül ugyan, de semmi bokor, semmi fa a láthatáron. Hátrahúzta az ülést és az ölébe emelt. Szenvedélyesen csókoltuk, simogattuk egymást és a vége az lett, hogy mindketten kielégültünk anélkül, hogy megtörtént volna közöttünk a hagyományos szexuális kapcsolat. Folytattuk az utat, s míg ő vezetett, én a vállára hajtottam a fejem. Nem sokat beszéltünk. Én boldogságot, ő pedig bűntudatot érzett. Elmondta nekem, hogy szereti a feleségét, és nagyon bánja, hogy újra és újra így meginog. Erre nem tudtam semmi okosat mondani.
    Minden nap úgy mentem be a szerkesztőségbe, hogy szinte vártam, mikor mondja ki, hogy hagyjuk abba, ne folytassuk tovább. Ám ő nem mondta. Az időnként feltörő lelkifurdalása ellenére egyre többször érintett meg munka közben, és gyakran megcsókolt, ha éppen nem látta senki.
    Most már ott tartunk, hogy amikor kettesben maradunk a szobában, akkor megfogja a kezem, megcsókolja a nyakam, simogat itt-ott. Vágyunk egymásra, ezt már százszor megbeszéltük, de az igazi együttlét még nem jött létre. Egyszerűen nincs rá módunk. Persze mondhatod, hogy aki akar, az talál alkalmat. Ez biztosan így is van, de Ő nem akarja elkapkodni. És képzeld el, - tőlem olyan szokatlan, - de türelmes vagyok. Nem tör rám az a kínzó érzés, ami a korábbi kapcsolataimban mindig, hogy mindent azonnal akarok. Most várok, szépen türelmesen, mert tudom, hogy megéri. A titkos érzékem adja ezt a magabiztosságot, ami megsúgta, hogy elérkezik majd egy csodálatos alkalom, amikor egymáséi leszünk és akkor - a hosszas várakozás miatt - egy földöntúli élményben lesz részünk.
    Megértheted hát, kedves Barátném, hogy nem tudtam hamarabb írni. Minden percemet, gondolatomat ez a gyönyörű szerelem tölti ki. De azért nem feledkeztem el rólad. Ígérem, hogy nem hanyagollak el többé ilyen hosszú ideig. Hamarosan beszámolok a legújabb fejleményekről. Addig is kíváncsian várom, hogy veletek mi van. Az a hosszú fekete hajszál pedig ne aggasszon! Lehet, hogy valóban csak a nagyhajú munkatársáról esett a vállára. (Azért eláruljak valamit? Ezt a mesét természetesen én sem hinném el. De tegyél csak úgy, mintha elhinnéd! Jobban jársz.)
    Szeretettel ölel: Barátnéd

     

    Hatodik levél
    1999. július 21.

    Kedves Barátném!

    Most biztosan csodálkozol, hogy ilyen hamar írok. Még a válaszodat sem vártam meg. Ennek az az oka, hogy nagyon szomorú és csalódott vagyok. Muszáj, hogy megosszam valakivel a bánatomat.
    Ma este történt velem ez a szívfájdító dolog. Én voltam az ügyeletes újságíró a szerkesztőségben este és megbeszéltük a szerelmemmel, hogy bejön hozzám. Így szokta mostanában. Olyankor kettesben tudunk lenni és beszélgetünk, csókolózunk, mert még a szexig most sem jutottunk el. Azt hiszem, úgy gondolja, hogy amíg nem fekszik le velem, addig nem csalja meg a feleségét. (Szerintem pedig már régen megcsalja. Pontosan azóta, hogy gyakrabban gondol rám, mint egy átlagos ismerősre szokott az ember.)
    Szóval nagyon készültem erre az estére. Főleg azért, mert holnap el kell utaznom külföldre, egy tanulmányi útra. Mindketten tudtuk, hogy most két hétig nem fogunk találkozni, s ez lett volna az utolsó alkalom egy kis búcsú együttlétre. Ennek megfelelően szépen rendbe szedtem magam. Felvettem a legdögösebb mini szoknyámat, hozzá egy szexis felsőt, és persze a legerotikusabb fekete csipke tangámat. Percenként kiszaladtam a mosdóba, hogy megnézzem, minden rendben van-e rajtam. Érted ugye, hogy a legtökéletesebb akartam lenni erre az estére. Ne érts félre! Nem gondoltam én, hogy most aztán megtörténik a dolog, de gondoltam eljátszogatunk egymással. (Na, jó! Bevallom, reménykedtem benne, hogy hátha kihasználjuk egy párnázott szék, esetleg egy íróasztal szolgálatait.)
    Eleinte türelmesen vártam a szokott időben, hiszen előfordult már máskor is, hogy késett. Tudod, egy újságíróval gyakran előfordul, hogy váratlanul el kell rohannia egy eseményre. De amikor már háromnegyed órája meredtem az utcai ablakra, hogy lássam, ha megérkezik, bizony fogyott a türelmem. Képzelj csak el! Ültem az egyik íróasztalon és meredeken bámultam az ablakon át a szerkesztőség bejáratát. Közben percenként pillantottam a nagy faliórára.
    Elhatároztam, hogy elszámolok még negyvenig, s ha addig sem jön, akkor elmegyek, hiszen már az ügyeleti időm végéhez közeledtem. Lassan számoltam, jól elnyújtva minden számot, hogy legyen ideje megérkezni. De csak nem jött.
    Elhatároztam, hogy már valóban csak öt percet várok, s ha még mindig nem jön, akkor hazaindulok. Pillanatok alatt eltelt az az öt perc. Sokkal gyorsabban, mint egyébként szokott, s az én szerelmem csak nem érkezett meg.
    Egyre dühösebb lettem, de a szememet nem bírtam levenni a bejáratról. Nem hittem el, hogy nem jön. Most, amikor tudja, hogy nem fog látni olyan hosszú ideig! Miért nem siet? Miért nem tesz félre minden mást? ... Vagy talán nem akar jönni? Megváltozott valami? Nem szeret? Vagy a felesége kavart be valamit? - ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben.
    Lóbáltam még néhány percig a lábamat az íróasztalon ülve, s bekaptam az utolsó szem tik-takomat. (Egy egész dobozzal rágtam el ezen az estén, hogy friss és üde legyen a leheletem. Mindhiába.)
    Lassan lekászálódtam az asztalról, és még matatni kezdtem az irataim között, hogy időt nyerjek. Hátha most fog leparkolni a szerkesztőség előtt. Persze nem történt semmi. A tehetetlen düh átjárta minden porcikámat. „No, ha ennyit érek én neki, akkor megyek is haza. Majd leesik az álla, ha néhány perccel a távozásom után jönni akar. Nem lesz itt már senki, csupán zárt ajtó várja.”
    Kicsit megnyugtatott a kárörvendő érzés, hogy mennyire fog neki fájni, hogy nem vártam meg. És mennyire fogja bántani, hogy nem ért ide hamarabb. És mennyire fogok neki hiányozni az elkövetkezendő két hétben. (Bevallom ez azért sovány vigasz volt.)
    A mentoltól szinte égett már a szám, amikor végre valóban rászántam magam a távozásra. Azért biztos, ami biztos, szép lassan ellenőriztem az ablakokat, ajtókat, számítógépeket, s mikor mindent rendben találtam, ugyanolyan szép lassan araszoltam el a bejárati ajtóhoz, hogy a szerkesztőséget bezárjam, és a riasztót bekapcsoljam.
    Az utcán még jobbra-balra tekintgettem, hogy hátha meglátom valahol, de nem. Nesze neked mini szoknya, szexis felső, erotikus bugyi! Hiába jöttem el úgy, mint egy démon, most úgy távozok, mint egy dühös hétfejű sárkány.
    Hazáig százharminccal jöttem, s amikor megérkeztem, egy kiadós bőgésbe kezdtem. Aztán abbahagytam, mert gondoltam, hogy biztos hamarosan felhív és megmagyarázza, hogy miért nem jött. Tudtam, hogy ha kedvesen elmeséli, hogy milyen váratlan esemény jött közbe, akkor én is megnyugszom, s békésen bújok be az ágyba… a lányom mellé.
    Nem hívott. Eltelt egy óra, majd kettő, sőt három. A telefonom néma maradt. Akkor döntöttem úgy, hogy egy levélben kipanaszkodom neked magam. Tudom, hogy Te mindig megértesz. S már is könnyebb a lelkem. (De neked mondjam, hiszen Te is nagyon jól tudod. Mindig is ezt tettük, ha valami nagyon bántott bennünket.)
    Várom a válaszodat, addig is szeretettel üdvözöllek: Barátnéd

     

    Hetedik levél
    1999. augusztus 5.

    Kedves Barátném!

    Most néztem utána, hogy legutóbbi levelemben éppen panaszkodtam neked. No, azóta azért volt néhány kellemes napom. Sőt! Nem csak kellemes, hanem gyönyörű!
    És meg fogsz lepődni, mert nem a szerelemtől voltak ezek a napok olyan csodálatosak, hanem egészen mástól. Egyébként köszönöm a fotókat, amiket küldtél. Nagyon szépek a gyerekeid, és rajtad sem látszik az idő múlása. Olyan vagy, mint amikor még együtt hódítottunk a srácokat a diszkóban. (Ez nem bók!)
    Nyári szabadságom egy hetét Olaszországban töltöttem a lányommal és a volt férjemmel. A tengerpart, a pálmafák, a sirályok, a nagy hajók által színesített mediterrán hangulat soha nem érzett nyugalmat, békét, teljes kikapcsolódást nyújtott nekem. Egyáltalán nem vágytam haza. A lányom is élvezte a tengert. Legszívesebben minden percet a hullámok között töltött volna. Persze azért szakítottunk időt városnézésre is.
    A férjem kedves volt és olyan jól nézett ki a barna bőrével, hogy csak nehezen tudtam neki ellenállni. Mert persze, hogy próbálkozott. Séta közben átölelt, meg-megfogta a kezem a tengerparton. No, de tudod, milyen nyaraláskor az ember. Kicsit a kelleténél is jobban elengedi magát, kicsit a szokásosabbnál is fogékonyabb egy kis flörtre. Azt mondta egyik este, hogy megpróbálhatnánk újra együtt. És képzeld! Vagyok olyan hülye, hogy még el is gondolkodtam rajta. Pedig tudom jól, hogy nem sok értelme lenne.
    Közben a szerelmem is telefonálgatott itthonról. Nem mondhatnám, hogy megnyugtatta a tudat, hogy éppen a volt férjemmel nyaralok. Az elmaradt randit végül is meg tudta magyarázni. Sürgős munkája akadt akkor este és őt legalább úgy bántotta, hogy nem találkoztunk, mint engem.
    Telefonbeszélgetéseink során izzott a készülék, a vágy átsütött a távolságon keresztül is. Biztosított róla, hogy ugyanúgy hiányzom neki, mint ő nekem és alig várja, hogy újra láthasson. Én pedig szégyenlősen vallottam be, hogy mennyire jól érzem magam. Nem azt mondom, hogy eszembe sem jutott, de ott a tengerparton nem hiányzott úgy, ahogy itthon szokott. Amilyen megértő, cseppet sem sértődött meg ezen.
    A nyaralás után fájdalmas búcsút vettünk a volt férjemtől. Mindig fáj, amikor látom, hogy a lányomnak mennyire hiányzik. Az egy hét alatt újra együtt voltak éjjel, nappal és még szörnyűbb volt az elválás, mint amikor csak néhány órát találkoznak hétvégenként. És mit tagadjam, én is olyan jól éreztem vele magam, hogy a hazafelé úton könnyek szöktek a szemembe, amikor elképzeltem, hogy otthon újra csak ketten kóválygunk majd a kislányommal a hatalmas lakásban. A pezsgő tengerparti együttlét után sivárnak, kegyetlennek láttam a ránk váró hétköznapi magányt.
    És persze nem is tévedtem. Első itthon töltött esténk fájdalmasan üres, kínzó volt. A lányom a tévét bámulta unottan, én pedig a hátizsákokból pakoltam kifelé. Amíg mindent a helyére tettem, a szennyeseket pedig a szennyeskosárba lökdöstem, a könnyeim szorgalmasan potyogtak. Nem is tudtam, mi hiányzik jobban: egy társ vagy az önfeledt nyaralás.
    Aztán ahogy lenni szokott, hamarosan magamhoz tértem. Visszarázódtam a szürke hétköznapokba. Még nem kellett visszamennem dolgozni, mert van egy csomó szabim.
    A lányommal itthon töltjük a napokat. Reggel sokáig alszunk, majd lustálkodunk az ágyban. Szép kényelmesen megreggelizünk, aztán kedvünk szerint töltjük el a nap további részét. Közben sokszor eszembe jut a tenger, az a semmihez sem fogható hangulat, és úgy érzem, szívesebben lennék ott, mint itt, ebben az unalmas kis faluban.
    A szerelmem is hiányzik. Nagyon ritkán látjuk egymást, mióta szabadságon vagyok. A telefonszámlánk ezzel arányosan megnőtt persze. Ő most is rengeteget dolgozik, folyton úton van. Legtöbbször az autóból hív, vezetés közben. Ilyenkor megbeszéljük, hogy kivel mi történt, s elsuttogunk egymásnak néhány csacskaságot.
    Szóval azért fordultam most szokás szerint hozzád, mert nem igazán lelem a helyem itthon. Jövök-megyek, mint egy holdkóros. Hiányzik valami. Nem is tudom, hogy mi. Talán a munka, talán a társ, talán a biztonság. Nem tudom. De az biztos, hogy néha már őrjítőnek találom, amikor századszor nézek szét a szobában, hogy minden a helyén van-e, pedig tudom nagyon jól, hogy senki nem nyúlt semmihez. Kínomban már a füvet is háromnaponta nyírom a kertben.
    Sokszor elgondolom, hogy milyen jó neked. Ott vannak a gyerekeid, a férjed, akivel ha balhéztok is néha napján, azért mégis csak megvagytok. Nem vagy egyedül, soha nem érzed magad magányosnak.
    Tudom, Te erre azt mondanád, hogy bezzeg tudnám csak, hogy hányszor irigyelsz azért, hogy nem kell koszos munkás nadrágot mosnom, nem kell időben hazaérnem sehonnan, nem kell pontban délre meleg ételt tennem az asztalra, vagyis nem kell eltűrnöm egy férfi rigolyáit. Azt csinálok, amit akarok. És ez így is van. De el kell viselnem cserében a társtalanságot. Egyedül kell megjelennem ott is, ahol mások párjuk kezét szorongatva, egymásba karolva mutatkoznak. No, de valamit valamiért. Nem igaz?
    Most nem is írok mást. Írjál hamar! Annyira feldob, amikor a postaládában megpillantom a leveledet. Már a postásunk is tudja, hogy mennyire várom, ezért ha meglát az udvaron, már kiabál, hogy tőled jött valami.
    A következő levélig szeretettel üdvözöllek: Barátnéd.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980910
Webáruház készítés