Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Avarffy Elek: Őzhívás_MOBI

Avarffy Elek: Őzhívás_MOBI
1 490 Ft1490

TARTALOM

Csata
A vajkai vizeken
A berényi tavakon
Az erdő rémei
Őzhívás
Jenesek
"Végigmentem az ormódi temetőn…"
Emlékszel-e, Pista?
"Pistol"-lal szarkákra
A bicikli
Búcsú
Pusztulás
Őszi képek
"Még nyílnak a völgyben a kerti viárgok…"
Két levél
A csúni bika
Bársony István emlékezete
Őszi időben
Az én csillagom
Az én bikáim
Szvinya! Szvinya!
A "sűrű" bak
Néhány szó Pálinkásról
A jegyző úr igazsága
Ripp
A dámbika tragédiája
Jönnek a libák!
A fehér tenger
Téli alkony a nyugati "hármashatáron"
Harangoznak délre
A fehér madár
Ködben
Befújta a hó
A tolnai rengetegben
Farkaskaland
Panasz
Libakaland
Amikor a Jézuska jön
Májusi gondolatok
Rövid história
Hej, azok a túzokkakasok!
Ravasz támadás
Bagoly Matyi
Röpül a túzok
Cucival sok baj volt!
Búcsú a végektől
Levelek
Kalandozás néma csatatereken

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az én csillagom

    Régen volt... Fent a magas leskosárban búcsúztam a naptól. A nap meg az ég aljától. Lebukóban volt, és ahogyan rövidesen eltűnt az égperemén, hidegecske levegő áradt szét a tisztáson a kora őszi alkonyborulásban. Gomboltam is egyet hamarosan a kabáton.
    Az erdő alvásra készülődött. Szél se libbent, a levelek mozdulatlanul pihentek a fákon. Madárkák csirikoltak még itt-ott halkan az ágakon, hogy a sűrűkbe hívogassák egymást az őszelői éjszakára. A nagyszájú feketerigó is befogta már a - csőrét. Az erdő locsogányai, a szarkák és a szajkók nyugovóra tértek. Távolabb még néhány fácánkakas lármázott a felgallyazással, mert náluk ez már így szokás. Az óriási darazsak, régi látogatóim is abbahagyták körülöttem a hangos zümmögést, és bebújtak leshelyem oszlopainak kikorhadt üregeibe. Szürke gém csikkantott még néhány keserveset a Lassú-ág vize fölött, és elkésett öreg dolmányosvarjú-Matuzsálem szántotta át előttem a levegőt, megszólalván egyetlenegyszer, hogy: kár! Úgy érthette, hogy kár az elmúlt szép őszi napért. Bizony, kár!...
    Azután elhallgatott minden. Eltűntek a messzi kékségek az égen, és eljött az est csöndes, lassú szárnyon. Az alkonyati áhítatban feltünedeztek a csillagok. És minél sűrűbb homályba burkolódzott alul a táj, minél inkább estébe hajlott a nap, annál több csillag rajzott odafönn. Az éjek vén lámpása, a hold is ragyogni kezdett, és dajkálójától, a naptól „alulról” a világűrben olyan fényözönt kapott, hogy halovány csillogókérget vont az öreg nyárfák vastag derekára. Amint nőtt, erősbödött még jobban a fénye, meghempergette ezüstben azoknak a leveleit is.
    A hold nem libegett előttem árván a magasságban. Felragyogott mellette hű kísérője, a Vénusz. Az éjszakák legfényesebb csillaghölgye. A legszebb, legtündöklőbb bolygó minden csillagok között. Aki a nevét a tavasz, a virágok istennőjétől kapta. Elmúlt a tavasz, elvirultak jórészt a virágok, de ő virul, ragyog most is, ki tudja, mióta és meddig?... Ott áll a halott ezüst félhold mellett a nyugati mennybolton, és pompázik az arany színében. Azaz dehogyis „áll”! Rohan eszeveszettül, és forog, akárcsak mi, itt „lent”, rettentő messzeségben tőle.
    Mert azt mondja a csillagászat tudománya, hogy a Vénusz keringési ideje rövidebb, mint a mi golyóbisunké. Kettőszázhuszonnégy nap alatt száguldja körül a Nap őfelségét, önmagát pedig egy csillagnap, vagyis huszonnégy óra alatt forgatja meg saját tengelye körül. Igaz, hogy ez még nem bizonyos, de a bizonytalanságokról a mérések tehetnek. Kopernikusz, Kepler, Newton, Galilei és a többi égkutató óta.
    Ahogyan így beszélgetek Vénusz őnagyságával, eszembe jut földi mivoltomban, hogy sebesség tekintetében a mi Föld uraságunk se - kutya. Mert csak gondoljuk el! Amíg a hang másodpercenként háromszáznegyven métert, az új puskagolyó legalább nyolcszáz métert száguld a levegőben, addig a Föld másodpercenként harminc, percenként ezernyolcszáz kilométert rohan a csillagűrben. Úgy érzékeltethetjük ezt európai vonatkozásban, hogy ha akkorát tudnék kiáltani, amekkorát nem tudok, a hangomtól egy óra múlva visszhangzanának a Louvre falai. Igen ám, de ha úgy tudnék szaladni, mint a Föld, amely még most sem fárad el, egy perc múlva Londonban, a Hyde Parkban sétálhatnék!
    Mondani sem kell, hogy a fénysugár mindent lepipál. Földet, Vénuszt, üstököst, a lomha hangot és a lajhár puskagolyót is. Másfél másodperc alatt itt van a holdtávolságból, háromszázezer kilométert terjed, fut tehát egyetlen másodperc alatt, aminek pedig fele sem tréfa a gyarló földi világviszonylatban...
    De hát annyit meg kell még jegyezni az én ragyogó, tündöklő, sziporkázó barátnőmről és éji tündéremről, akihez most néhány pillanatra hűtlen lettem, hogy szörnyű messze esik mitőlünk. Úgy eszelték ki a bölcs csillagászok, hogy a távolság lehet kettőszázötvenhat millió kilométer, de éppúgy negyvenmillió is közöttünk. Az igazságot valóban csak a „jó ég” tudja. Nem értek ehhez a mesterséghez, azért belenyugszom mind a két távolságba, és remélem lesállványom törpe magasságában, hogy könnyelműségemnek büntetőjogi következményei nem lesznek... Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Vénusz csak négyötöde a Föld tömör vastagságának, bár éppen akkora, mint mi vagyunk. És azt sem, hogy amint nézegetem ezt a csudás égi drágakövet, hát nem gömb vagy kerek az alakja, hanem olyasféle, mint - ó, jaj! - a szafaládéé, amelyiknek kétoldalt még valami kinövése, dudorkája is van. Ez kétségtelenül rontja a hatást, de azért szeretem Őt! És hiszek Róla mindent, amit nem is látok. A messzeséget, a távolságot, a nagyságot, a sebességet, a légkört, a sűrűséget. Mert hinni kell sokszor azt is, amit nem látunk. Vannak nyomorult földi halandók, akik fél téglával verve keblüket, állítják széles ábrázattal, hogy ők csak azt hiszik, amit látnak. Tehát, teszem, nem hiszik az Istent. Vajon hiszik-e, hogy májuk van? Hiszik-e a virágillatot, a fuvola hangját, a szamóca ízét? Hiszik-e Bell, Edison, Marconi valamennyi láthatatlan találmányát? És vajon mit hinnének, ha egyáltalán vaksággal verte volna meg őket a Teremtő?...
    Ahogyan a Vénuszt figyelem, látom szabad szemmel, hogyan ível jobbra lefelé, a távcsövemből meg minduntalan kiszalad. Ha semmit se hinnék, ezt látom! Látom, hogy sietős nagyon az útja a szép kisasszonynak.
    A hold az égen szalad az én szerelmesem után. Ötvenlépésnyire lehet csak tőle, de utolérni szegény sehogy sem tudja. Öreg legény ő már, és mint mondják, halott is. A Vénusz, az esti csillag futtában mosolyogva ragyog vissza reá. Mert esti csillagnak is hívják, ha a naptól nyugatra esik. Ha pedig majd reggel keletre „áll” tőle, akkor hajnalcsillag leszen belőle. Egyszóval: Esthajnalcsillag a becsületes neve. Kurtán: Vénusz. Az én csillagom!...
    Az embereknek mindig vágyuk volt, hogy a csillagokat, égitesteket közelebbről megismerhessék. Világszerte sok pénzt áldoztak a csillagvizsgáló állomásokra. Az eredmény aligha áll arányban az áldozattal. Nem sokkal jutottunk közelebb a csillagokhoz. Az életnek, az élet eredetének, föltételeinek, céljának megismerése földünkön és azon túl örökkérdése lesz mindig bolygónk lakóinak. Mindenkit érdekel ösztönösen, és izgat gyermekkorától a sírig a nyugtalanító kérdés: van-e élet, és milyen a többi égitesten, a ragyogó csillagokon? Merthogy kell lennie sokfelé, az kétségtelen. Valamelyik ügyvéd ismerősömmel azért kerültem hadiállapotba, mert kivágta, hogy csak a Földön van élet!
    A többi bolygó, a Merkúr, a Mars, a Jupiter, a Neptunusz és a többi, az csak „vazallusa” a Föld úr őnagymaharadzsaságának. No persze, az én csillagom is! Lehet. De az ügyvédekkel nem jó vitatkozni a természettudományok síkján. Elintézik a jámbor halandót perrendtartásszerűen és sommásan, hogy csak győzze azután fizetni a Holddal és a csillagokkal meg az egyéb égitestekkel kapcsolatosan fölmerült perköltségeit...
    Irtózatos dörrenés rázta meg a levegőt abban a pillanatban, amikor okoskodásomban és egyoldalú beszélgetésemben a Vénusszal idáig jutottam. A Vénusz hallgatott, mint adós a kölcsönnel. De megrázkódott a dörrenésre, vagy talán inkább a kezem. A benne lévő vizsgálódó távcsőből azonnal kipottyant az esti csillag. A lövés után rögtön arra gondoltam, hogy itt már megint a Vörös Tóni bácsi mászkál a közelben. Nevezettről tudni kell, hogy zömök, sűrű emberke, aki valóban vörös volt valamikor, amíg kecskeszakállába, hajzatába ősz szálak dúsan nem vegyültek vala. Erdészember, aki valamikor szebb napokat és szebb csillagokat látott. Gondtalan életet élt ifjonta, amíg a nagy gondtalanságban el nem lepték a gondok, elvesztve úgyszólván minden vanját, apait, anyait is. így hozta balga végzete. Vantalan lett, és nem nincstelen, mert akinek fosztóragunk következtében nincs nincse, annak kell, hogy legyen valamije! Vörös Tóninak azonban a világon már semmije nem volt, talán még nincse se, annyira ki találta szellőztetni néhányszor a pénztárcáját az éjszakai mulatságokon. „Külső segítségekkel” és nem is éppen süldőfejjel felcsapott aztán erdésznek. Mint ilyen is nyugtalan természetű, szilaj észjárású ember maradt - most is az, az élete őszén -, és ha egyik helyen gyorsan otthonosult, éppoly gyorsan el is unta a di-csőséget. Remekül tudott áthintázni hamarosan valamelyik más uradalomba. „Gyüszménkedik”, mint az emberek mondják. Kedves emberke egyébként, sima modorú, és bomlik a vadászatért. Kivált a rókáért! Talán - mert az is vörös, mint ő volt valamikor. Név szerint Vörös most is. Vörös Tóni. Most már Vörös Tóni bácsi, mert bizony elbúgott fölötte is az idő. Roppant maradi ember őkelme, fekete, füstös lőport használ, egészen régimódist. Azért dörrent most is olyan ítéleteset az öreg puskája. A lövésre belebőgtem csigámba, amely szarvasnász idején többnyire a hátamon fityeg. Majd itt lesz mindjárt Tóni bácsi, az szent! (Bika úgysem jön itt a bőgésre...)
    Hát csakugyan. Tíz perc se telt bele, a holdvilágos tisztás szélén, alig kőhajításnyira, máris odarajzolódtak az erdész körvonalai. Majd közeledett lesállványomhoz. Rövid pipa füstölgött a szájában, jobb kezében pedig valami állati tetemet libegtetett.
    Egymásra köszöntöttünk halkan. Felmászott leshelyemre a - rókával. A rókát menten zsinegre kötöttem, és leeresztettem kissé a mélységbe, mert éppen akkor ugráltak kifelé hűlő teteméből a bolhák... Miután Tóni bácsi szélesen elbeszélte a rókamama szomorú végét, és hogy mennyit nyűtte annak elejtéséért magát - mint mondotta - sokszor „látómtól látómig”, vagyis pirkadástól napestig, nekem szegezte a kérdést:
    - Mire tetszik itt most lesni?
    - A Vénuszra.
    - Mire?!
    - A Vénuszra!
    - Ej, ej, hát abból nem sok a haszon.
    - Dehogyisnem. Nem lőtte volna meg ezt a rókát, ha nem ragyogna olyan pompásan az esti csillag. A hold fénye nem lett volna elég hozzá. Eltolta volna.
    - Lehet benne valami - felelte Tóni bácsi egykedvűen, és zsebre vágta kialudt pipáját. Azután belemélázott erős látcsövemen át a holdba, a Vénuszba, az égi mindenségbe, és csak ennyit mondott:
    - Tyüh!... A ragyogóját!
    Ezzel fel is kászálódtunk, és mentünk hazafelé a keskeny erdei ösvényeken, amelyek mellett a hold és a csillagos ég fényétől szerteolvadt sok helyütt a hervadozó erdő boszorkányos sötétsége.
    Negyedóra múlva a faluba vezető kocsiúton voltunk. Mint ezüstkígyó tekerődzött az út előttünk. A faluból az enyhe, lágy délnyugati szellő hangfoszlányokat hordozott felénk. A rotyogtatós rezesbanda szaggatott, tört hangjait. Kivált a nagydobét. Búcsú volt a faluban. Evangélikus búcsú.
    - Nem megy a búcsúba, Vörös bácsi? - kérdeztem a csöndes lépegetésben.
    - Nem megyek én, kérem, már semmiféle búcsúra. Elbúcsúztam én már a búcsúktól régen!...
    És itt nyilván visszaröppent távoli idők ködébe az emlékezete. Nem akartam élesztgetni a múltat, nehogy annak „mélypontjaira” tapintsak, és őt életvallomásokra bírjam.
    Mire a faluba értünk, ránk borult a valóságos éjszaka. A hold már nagyon a horizontra csúszott. A Vénusz is. Elváltam a kedves, jó erdésztől. O jobbra ment, én balra. A házak árnyékában gyorsan eltűnt előlem puskástul, rókástul...
    Még egy pillantást vetettem az ég alján búcsúzó, szépséges csillagra, amelyhez ott, a magas leshelyen még lett volna néhány szavam. De hát Vörös bácsi puskája beledörrent a csillagvilágos, holdas éjszakába...
    Elbúcsúztam a falu utcáján a Vénusztól. Nem is láttam többé ott a nyár-, jegenye- és tölgyerdők fölött csöndes őszi éjszakákon a legfényesebben tündöklő csillagot.
    Az én csillagomat!...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985755
Webáruház készítés