Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


August Strindberg: A Vörös szobában_MOBI

August Strindberg: A Vörös szobában_MOBI
790 Ft

TARTALOM

A fordító bevezető megjegyzése
A VÖRÖS SZOBÁBAN
1. Az elégületleneknél
2. Hitehagyott
3. A Vörös szoba
4. A szerkesztő
5. Lelki nyomor
6. A vészkikötőben
7. A nyilvánosság szava
8. A királyi titkár

  • Részlet az e-könyvből:

     

    V.
    Lelki nyomor
    (1873)

    Mihelyt beköszöntött a nyár, János kiköltözött megint a stockholmi szigettengernek arra a szigetére, ahol két nyarat töltött már mint diák. Mikor viszontlátta azt a tájat, ahol más jövőről álmodott volt, mostani énjét szinte idegennek érezte. De nem tudta eldönteni, vájjon kifejlődőben vagy visszafejlődőben van-e. Ugyanebben a kunyhóban, ahol most a lapot szerkesztette, itt írta tavaly a „Hitehagyott“-at. Valóban oly hasznos volt-e mostani munkája, - kérdezte János, - hogy lelke szükségletét kielégítheti? Idealizmus volt-e benne, hogy erre a kérdésre ezt kellett felelnie: lecsúszott a pályájáról?
    Társasága is volt Jánosnak. Egy banktisztviselő lakott vele, aki otthagyta az állását, hogy készüljön az érettségire, mert orvos akart lenni, továbbá egy régi Rúna-testvére, akinek nézeteit János immár elavultaknak érezte.
    Áron - ez volt a neve a diákjelöltnek, - kétségtelenül eleven eszű fiú volt; de osztálykülönbségek elidegenítették őt Jánostól. Kereskedő létére arisztokrata volt; de a vagyonban látta a határvonalat az osztályok között. Megszabadult egy csomó előítélettől; de megtartott magának egy csomó tekintélyt és megőrzött egy csomó apró szabadkőműves jelet a társas életben, amit a felsőosztály talált ki, hogy ráismerjen a maga embereire. Ragaszkodott a finomsághoz, a formához. Egy kis csalás nem számított, ha finoman csinálta az ember; egy-egy sértő meggyanúsítás nem volt tilos, ha udvarias formában történt.
    A parasztokat, akikkel János tegeződött és bizalmasan érintkezett, Áron alsóbbrendű állatoknak nézte és a szegény embereket megvetette. Mons-szal és Perrel csak azért barátkozott, mert ez eredeti dolog volt és „felhangolta“ az embert. (Ezt a kifejezést használta.)
    János soha életében nem látta még a faj-felsőbbségnek ennyire kifejlődött tudatát és hamarosan észrevette, hogy tűz és víz az, ami itt együvé került.
    Szent-Iván napjának estéjén harmonika mellett táncoltak a kunyhóban. Áron átölelte a tenyeres-talpas csúf lányok derekát és forgott velők. De csakhamar beleunt a mulatságba és szokása ellenére leitta magát. Majd kétségbeesetten kirohant a szabadba.
    János utána sietett hogy támogassa.
    - Oh! - jajgatott Áron; - hiszen ez rettenetes! Hogy énnekem ezekkel a tehenekkel kell táncolnom, mikor ott lehetnék most a Malar partján és táncolhatnék zongora mellett az én finom nyári ruhás elragadó lánykáimmal. Te sohase láttad Rózát! Oh! Az arca bársony, a keze liliom, és milyen karja van! Hiszen ez lealjasodás!
    Zokogott.
    János erre nem tudott mit felelni. Az ő arisztokratikus érzései sohasem terelődtek ebbe az irányba, mert Jánosnak az volt a véleménye, hogy alapjában valamennyi ember körülbelül egyforma és a faj-differenciálódás nem lehet túlságosan nagy, mikor egy parasztnak a fia lángész lehet. Kereste a magyarázatot és úgy érezte, hogy rejtéllyel áll szemben a lélek titokzatos birodalmában.
    Mikép érezhette magát ez a fiatalember annyira különbnek ezeknél a lányoknál, akiknek tagadhatatlanul durva volt a testalkatuk, akik ferdék és görbék voltak a nehéz munkától, akiknek azonban mégis csak volt lelkűk is, még pedig tele finom érzésekkel? János találta padláson egy szerelmes levelet, amelyet az egyik parasztlány írt, és ez a levél megnemesült érzésekről, olyan bensőségről és eredetiségről tanúskodott, aminőnek Róza talán híjával is volt.
    Miképp érezhette magát Áron előkelőnek velők szemben? Miképp hihette, hogy ezek a parasztlányok egy sorba helyezhetők a tehenekkel? Áronnak az apja szegény takács volt, aki megvagyonosodott; Áron maga irodai munkán kezdte és végül bejutott egy magánbankba. Nem halmozódtak fel hát benne több nemzedéknek a születési elfogultságai. Csakhogy jól élt, pompásan evett és finom ruhát viselt. Ez volt az talán, ami osztálykülönbséget teremtett, éppúgy, mint a műveltség? Valószínűleg! Vagy esztétikai érzéke csalta meg őt talán? Bizonyára ez is belejátszott a dologba, mert a szépség látszata sok embert elbolondított már, kit előbb, kit utóbb!
    De Áron föltétlenül rossz emberismerő is volt, minthogy tudatlan és üres bábukat ezek fölé a derék lelkek fölé helyezett. János vitorlázott már viharban egy szolgalegénnyel és egy szolgálóval és a veszedelem idején megcsodálta a bátor leányzót, aki nagyszerűen értette a maga dolgát. Voltak tehát neki nagy és a saját életében kiváló tulajdonságai, amelyeknek azonban a művelt urak életében nem volt értékük. Mért lett volna ez a lány rosszabb náluk, csak azért, mert nem volt olyan, mint ők?
    Diszharmónia támadt a kunyhó társas életében, de mindnyájan kerülték az összeütközést.
    Közben azonban a táj és a sok emlék annyira éreztette hatását, hogy János beleunt a lap szerkesztésébe. Dolgozni kezdtek benne a gondolatok és követelődzni kezdett benne egyre erősebben az a vágy, hogy írjon valamit; de János elvesztette a bátorságát. Aztán meg a lelke is annyira az olvadás állapotában volt, hogy János semmit sem tudott formába önteni.
    Elkezdett hát újra festeni; de szemben a természettel tehetetlen volt. A táj színeit banálisoknak találta és valami mást akart adni, szebbet ezeknél az örökösen ismétlődő hangulatoknál és világításoknál, amelyeket vissza lehetett vezetni egypár formulára.
    Fölmerültek hát benne újra a régi gondolatok és az a soha el nem pihenő kérdés, vajon nem lehetne-e a műveltséget demokratizálni, nem lehetne-e az osztálykülönbséget megszüntetni, hogy az emberek egyenlőkkel egyenek s béke és boldogság szálljon a világra. De most immár minden gondolat felébresztette Jánosban a maga ellentételét is, és mindaz, amit gondolt, végtelen ellenmondássá oldódott föl.
    Ebből az időből való följegyzései fogalmat nyújtanak lelke vívódásáról és arra irányuló állandó vágyáról, hogy megoldja az élet ellenmondásait. Megvan bennök az író jövendő tevékenységének egész programja és éppen a bennök lévő ellenmondások bizonyítják, hogy az emberi gondolkodás terén az előmunkálatok nem haladtak akkor még annyira, hogy a kérdéseket meg is lehetett volna oldani.
    A följegyzések gondolati magva körülbelül a következő: az emberi nem azt állítja, hogy előrehalad, de az egyének elkorcsosulnak, géprészekké válnak, idegesek, boldogtalanok lesznek, képtelenek az életben boldogulni. Nem az egyénekkel kellene-e inkább törődnünk s nem inkább arra kellene-e inkább törekednünk, hogy az egyének tökéletes emberekké fejlődjenek, mint arra, hogy tökéletes legyen az emberi nem s eközben idiótákká válnak az egyének. Demokratizálni kellene a műveltséget, demokratizálni a művészetet és belevinni az életbe. Minden egyes ember legyen kézműves, családapa, művész, költő, pap, államférfi egy személyben, vagyis legyen tökéletes ember.
    Körülbelül ezt akarta János!
    Ez volt a titka később annyira félreértett, annyira ócsárolt és elferdített támadásának a kultúra ellen. A kultúra, - mondták, - legfőképp éppen azon nyugszik, hogy az egyének géprészek. - Pokolba akkor a kultúrával! - vélekedett János. - És engedjétek meg legalább azt, hogy egész gépek legyünk! Hogy lehet boldog az emberi nem, amely egyénekből áll, ha részei, az egyének, boldogtalanok? És hogy állhat fenn a társadalom, ha tagjait osztálykülönbségek, osztályérdekek és ezekből következő örökös félreértések választják el egymástól? Éppen ez a részletekig terjedő munkamegosztás tesz lehetetlenné minden reformot, mert különböző osztályba tartozó emberek nem értik meg egymást, mert ítéleteiket érvényesülni vágyó érdekek színezik.
    Miféle „egész" az, amely állítólag tökéletesebb lesz, miközben részei egyre jobban tönkre mennek? Miféle Bábel ez a modern társadalom, amelyben oly sok nyelven beszélnek, hogy végül összevesznek és megy ki-ki a maga külön útján?
    Egy angol filozófus, sajnos, így jellemezte a fejlődést: evolúció az egyneműből (homogeneity) a különnemű (heterogeneity) felé. - Ez csak a felfordulás eredetét és természetét magyarázza meg; de nem bizonyítja be azt, hogy okos dolog tótágast állni.
    Egy francia filozófus kevésbé volt filozófus, de annál világosabban látott, mikor a betegség tünetét úgy állapítja meg, mint antagonizmust az érdekek között:

    „Mindenütt azt látjuk, hogy minden osztálynak az az érdeke, hogy bajt okozzon a többi osztálynak, mert a magánérdek ellentétben áll a kollektív érdekkel."
    „A jogásznak az az érdeke, hogy visszavonás támadjon minden vagyonos családban és zsíros pöröket szüljön."
    „Az orvos nem kívánhat mást polgártársainak, csak jó lázakat és szép hurutokat."
    „A katona szép háborút kíván, amely megöli bajtársainak a felét, mert ez esetben gyorsan előlép."
    „A gabonavásárló jó kis éhínséget kíván, amely a kenyér árát tízszeresére vagy még többre emeli."
    „A borkereskedő jó kis jégverést kíván a szüretekre."
    „Az építész, a kőműves és az ács jó kis tüzet kíván, amely elpusztít egypár száz házat."
    „Az emberi társadalom szükségszerűen arra bírja az embereket, hogy kölcsönösen gyűlöljék egymást kereszteződő érdekeiknek az arányában; hogy egymásnak kölcsönösen nyílt szívességeket tegyenek, de mennél több titkos kárt okozzanak."
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986523
Webáruház készítés