Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Arvid Jarnefelt Koivikko lakói EPUB e-könyv

ÚJ
Arvid Jarnefelt Koivikko lakói EPUB e-könyv
1 190 Ft1190

Sok csodálatos van a világon, de semmi sem olyan csodálatos, mint az ember. Szophoklész eme igazsága jut az eszünkbe, mikor letesszük Jarnefelt könyvét. Egészen különös világ: egészen idegen tőlünk és mégis egészen a mienk. Idegenül északi a miliő, de mélyen a mienk a miliőben vergődő ember. Egészen egyszerű mese, egyszerű probléma, egyszerű helyszín és környezet, mint amilyen egyszerű Észak; az életért küzdő ember primitív világa, a hófedte tájak, a különös nyár, amikor az égő fa füstje messziről érzik a levegőben. Az udvaron sorban állnak a frissen font kosarak, az alig meghántott fából készült létrák, dagadó dongájú kádak. Ebben a környezetben folyik Helge élete. Álmai, vágyai nem szöknek messzire: a maga barkácsolt a csónakot akarja rátaszítani a tó vizére. Erről álmodik. Elgondolja, hogy mint örvendeznek majd árva nővérei, ha a szép csónakkal szelhetik a tó vizét. Nővéreiért él. Mert hát mit is hagyott örökül rájuk apjuk: egy kis kunyhót csupán. Ebből a kunyhóból el kell költözniük és új hont kell alapítaniuk: Koivikkót. Az életük olyan simán siklik, mintha Isten olajozta volna az útjukat. A csónak lassan épül. Egyszer azonban Helge életébe betoppan Maija; befészkeli magát anélkül, hogy Helge testvéreit kiszorítaná. Apró, elsimítható családi félreértések felhőzik Koivikkó egét. Érezzük, hogy a viharnak el kell jönnie. Egy napon aztán kipattan a tragédia. Nem niebelungi, nem rázkódnak itt a földek és egek, nem sikoltoznak megtépett ruhájú emberek csak csendben, halkan elmúlik valaki. Az élet pedig megy tovább a maga megszokott medrében. Maija gyermeke megszületik. Koivikkó kis társadalma szétszéled és Helge után pusztul a kunyhó is, de marad és él egyszerűségében is tovább az élet, mert egy halál tőszomszédságában két élet fakad: Maija és Tilta gyermekéé. A születés, az élet gondjai, a halál, a tél, a tavasz, a fák, az emberek nyitottak és mélyek: nem felhőzik előttünk, vagy mögöttünk semmi misztikum. A világ nagy misztériuma úgy csendül ki mindegyikből, mint ahogy a virágból a szelekbe bomlik az illat. (Meggyes Ete)

A kötetet N. Sebestyén Irén műfordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Maija megnézi Koivikkót

    Helge tulajdonképpen nem is bánta, hogy az esős idő miatt még nem hívhatta Maiját Koivikkóba. Közben a csónaképítéssel nagyot haladt - mindkét oldalon fel volt szegezve három-három deszka - egy gyermek is felismerhette már, hogy mi készül.
    Az esős napokat különben új gondolat édesítette meg, igaz, hogy csak feltételes, sőt majdnem lehetetlen, de mégsem elképzelhetetlen, kedves, a munkát előmozdító és dúdolgatásra késztető gondolat. Bizony a készülő csónak - tekintettel arra a bizonyos új gondolatra - túlságosan is nagy volt. Helge olyan nagynak tervezte első csónakját, hogy majd valamikor, ha testvérei hazakerülnek, bezárhatják az ajtókat és mindnyájan beleülhetnek. Három pár evezővel szelik a vizet, átevezhetnek a szigetre, nádat gyűjtenek, vagy a juhokat hozzák és viszik. De amióta ez az új gondolata támadt, képzeletében csak két személy ringatózott benne csendesen a tó sima tükrén, ö és Maija. Kátrányszagú csónakban. A vízben mozdulatlan fehér felhők tükröződnek. Távol egy sirály sikolt, közel az evezőlapát nyikorog.
    Milyen szép, mikor egy ilyen csónak a vízen ringatózik és orra kiemelkedik a vízből.
    Még mielőtt a második oldaldeszkát fölszögezte volna, megvillant fejében, vajon nem volna-e jó, ha az első deszkát lefeszítené és a gerincet megrövidítené. Hosszú gondolkozás után mégis úgy határozott, hogy - bár a testvérek hazajövetele bizonytalan - nem változtat a csónak nagyságán. Hiszen még nem tudhatja, mikor jut Maijával annyira, hogy csónakba ülhet vele és hogy egyáltalán csónakázhatnak-e valaha is együtt.
    Annyi bizonyos, hogy az életben két dolgot kell összeegyeztetnie: a testvérek jövetelét és Maija jövetelét. Csak legalább annyit elérhetne egyelőre, hogy Maija megnézze Koivikkót.
    Várta a vasárnap estét. Délelőtt templomban volt anyjával, azután fütyörészett, topogott, pipára gyújtott, hanyatt feküdt a sziklán, hallgatta a zenét, amelyet a szél hozott magával a kirándulásra induló hajóról, később meg a csónakázó leányok panaszos énekét. De mikor leszállt az est, már nem heverészett többé. Barna szeme égett, mint a párja közeledését érző kecske- baké. Nem volt türelme, hogy együtt vacsorázzék anyjával. A hold még föl sem kelt, a csillagok is csak akkor gyulladtak ki az égen, de Helge már a villatelep útjain kóborolt. Mert ugyan honnan tudhatná, melyik percben végez Maija a dolgával és szalad ki az útra. Az is lehet, hogy ki is szaladt és el is ment, mivelhogy nem találta ott Helgét.
    Most kel föld a hold. A nagy és piros hold, csak egy darabka hiányzik belőle alul a jobb szélén. Felszáll az égre és onnan tekint le a hegyhát égnek meredő fenyőfáira.
    A hold felszáll, megkisebbedik és aranysárga fényben ragyog. Halvány sugarakat küld az éjszakába, erősen megvilágítja azt, ami közel van, távolabbra még semmi sem jut el fényéből. Az útnak Maijáék villája felé eső része bele vész a homályba: a sötétség nézi onnan Helgét és hívja magához. De mikor odaér, a holdfény már megelőzte és a sötétség messzebbről tekint rá. Nézi és hívja, hívja: itt van, itt libben a szoknyája. De azután a hold egyre ragyogóbban süt, feltárja a sötétségeket és szól: itt sincs, ott sincs, amott sincs.
    Háromszor járta meg Helge a villatelep útját egyik végétől a másikig, Maija lakásáig és onnan megint vissza. Vájjon hova tűntek az az emberek?! Máskor hétköznapokon is annyian nyüzsögtek itt, most pedig vasárnap van és egy lelket sem lehet látni.
    - »Ha kiderül«, - mondotta Maija. - De hátha nem végzett még a munkájával.
    Ekkor a tó felől gőzhajó zakatolása hallatszott. Ha nem hallotta volna Helge a fúvószenekar muzsikáját, akkor is kitalálta volna, hogy Maija kirándulásról érkezik haza. De azért mégis fölment a dombra Maijáék villájához. Es lám csak, a konyha ablaka sötét, volt - természetesen, hiszen Maija kirándulásra ment. Helge visszafordult és elindult hazafelé. Mikor az égerfasornak körülbelül a feléhez ért, még egyszer megállt, mintha még mindig bizonyítékokat akarna szerezni. A hold most már az egész utat beragyogta fényével - csak néhol hagyott meg egy-egy pontosan kirajzolt helyet. De még az árnyékok sem voltak annyira sötétek, hogy észre ne vette volna Maiját, ha ott áll. Most már nem lehetett kétséges: Maija nem volt az úton. De hiszen az is lehet, hogy Maija csak az imént oltotta le a villanyt és a homokos ösvény valamelyik kanyarulatánál kikerülték egymást. Mert a domboldalt keresztül-kasul mindenféle kis ösvény szelte át.
    Csak legalább hallani lehetne valamit, - legalább egy kis zörgést. Ne dalolj olyan hangosan, te énekes rigó!
    Helge egyszer csak emberi hangokat hallott. Vidám társaság közeledett nagy lármával a kanyarulat felől. A fiúk és leányok hangja összevegyült. Mintha a nagy zsivajból Janne hangját lehetne kihallani. És mikor a leányok hangosan fölnevettek, vajon nem Maija csilingelő kacagása szárnyalta túl a többiekét?
    Az övé.
    Ott jönnek már.
    Ott jön Maija, mindjárt az első sorban. Egy leány kezét fogja. A másik oldalán egy fiú halad, szeretné megfogni Maija kezét. Maija ráüt a fiú kezére, eltaszítja magától és nevet. Jól mulatnak. Jönnek, - jönnek…
    Helge az út szélére húzódott és megállt egy mogyoróbokor árnyékában. Elmennek mellette, nevetnek és tréfálkoznak, őt meg sem látják.
    Mégis, mintha Maija egy pillanatra arrafelé nézett volna, de bizonyára nem vette észre, mert mikor társaival elhaladt mellette, még hangosabban beszélt és nevetett, mint azelőtt. Hátha mégis észrevette. Csak úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Kellemesebb társasága van. Észrevette, bizonyosan észrevette. Hátha fölvenne egy követ a földről és közéjük hajítaná.
    Most hirtelen nagy lárma támadt a féktelenkedő csoportban. Maija tréfából futásnak eredt, hogy megelőzze a többieket. A fiúk közül többen is utána rohantak, hogy megfogják.
    A nagy zsivajban a társaság szétoszlott és nyomtalanul eltűnt.
    Így menekülnek el testvéreim is, ha azt akarják, hogy valaki megfogja őket, - gondolta magában Helge. - Maga után csalogatja a kedvesét, hogy ketten maradhassanak valami sötét helyen.
    Éppen elég sok kő hever a földön, de már késő, nincs kire hajítani. Miért is nem dobta meg azokat a fiukat! És miért nem ment haza azután lefeküdni! És miért nem tépi ki lelkéből gyökerestül ezt a zűrzavaros érzést, amely megrontja életét! Amely - mint fellegekből lecsapó sas, vájja bele karmait ártatlan lelkébe és szünet nélkül marcangolja belső részeit. Akkor talán visszanyerné régi nyugalmát.
    Otthon anyja az ágyban virraszt és fiát várja. A lámpa ég, kenyér, hideg burgonya, tej van az asztalon. A tücsök cirpel, húga csendesen horkol, a csónak a fészerben... Az ördögbe is, miféle helyzetbe került!
    Helgét olyan bágyadtság lepte meg, hogy alig állt a lábán. Nem volt ereje hazamenni. Isten tudja meddig állt ott a mogyorófához támaszkodva. Gondolatai is folyton egy dolog körül keringtek.
    De egyszer csak a domboldalról, a sötét égerfaligetből egy pajkos leány lopózott mögéje, oldalba bökte és megijesztette:
    - Bum!
    Helge megfordult. Igen, Maija volt, Maija, testestül-lelkestül. Megtévesztette üldözőit és visszatért hozzá… Hozzá!
    Helge Maija után nyújtotta kezét, de a leány kitért előle és felugrott egy sziklára.
    - Maija! - kiáltotta Helge olyan hangosan, hogy az egész erdő visszhangzott belé.
    Maija fölemelt ujjával csendre intette és rászólt:
    - Ne lármázz, Helge, legyünk csak csendben.
    Helge felugrott a kőre, mint egy hiúz.
    Maija tovább szökkent a kőről, mint egy mókus. Egyik ág alól a másik ág alá menekült.
    Helge letördelte az ágakat.
    Maija mintha nyílból lőtték volna ki, fel a dombra. Egy burgonyavermet talált, a tető alá ugrott.
    Helge felszakította a tetőt. Kereste alatta, kereste fölötte. Nem volt Maija a veremben sem. Szinte a kezéből siklott ki.
    Hol reccsent meg a sövénykerítés? Ott reccsent meg. - Helge átugrott rajta. Maija már a mezőn szalad.
    Most megfoglak! - gondolta Helge.
    Jó futó volt Helge, de a rohanó leány még jobb. Ezt Maija is belátta, mert egyszer csak visszafordult. A feleúton összetalálkoztak. Helge lélekzetéből kifogyva egyenesen a leányra akart rontani, de Maija elhárította kezével.
    - Megígéred, hogy rendesen viseled magad? - kérdezte elfulladva Maija.
    Semmi más nem tudta volna megfékezni Helgét ebben a pillanatban. Eleresztette Maiját.
    - Megígérem, - felelte.
    Ha Helge megígért valamit, akkor a szava eskünek számított - rendes körülmények között. Csakhogy a mostani körülmények rendkívüliek voltak. Es ezért Helge hozzátette:
    - Megígérem, ha velem jössz és megnézed Koivikkót.
    - Mikor?
    - Akár most mindjárt.
    Maija körülnézett, látszott, hogy gondolkozik valamin. Végigsimította szoknyáját, megigazította haját, mélyebbre tolta fésűjét, meghúzogatta blúzát és mikor mindezzel elkészült, megszólalt:
    - No, nem bánom, menjünk.
    Azután együtt keresték Helge sapkáját. Maija találta meg. Helge nem látott semmit. Nem csoda, hiszen a feje sem volt a helyén.
    Kimentek az ösvényre, az ösvényről letértek a villatelep útjára. Ott Maija ismét beszélni kezdett:- Hallom, hogy Helge bogyót akart eladni Fluurának. Nekem bezzeg nem hozott.
    - Bogyót! Úr Isten! Nem vitt bogyót Maijának! Még csak rá se gondolt. Ha eszébe jutott volna, milyen szívesen dugta volna Maija szájába a bogyókat egyenként, egyiket a másik után. És milyen jó lett volna, ha Maija nevetve kapja el fogával a két ujja hegyével tartott bogyót. Milyen közelről nézhetett volna a szemébe! Mit mondjon most? Hazudjék?
    Helge az út egyik szélén ment, Maija az út másik szélén. Szótlanul haladtak majdnem a villasor végéig. Helge csak akkor találta ki, hogy mit mondjon hazugság nélkül:
    - Még nem voltak jól megérve.
    Maija közben alighanem teljesen megfeledkezett a bogyókról, mert megfordult és felkiáltott:
    - Mi?!
    Amire Helge azt felelte, hogy érjenek csak meg a bogyók, majd visz akkor Maijának. A leánynak úgy látszik tetszett a beszéd, mert nevetni kezdett. De beszédtárgyat még mindig nem találtak.
    Maija előrehajolt járás közben, kezével ráfeszítette szoknyáját combjára és csinos félcipőjét nézegette. A két cipő szaporán kopogott az úton.
    Helge legszívesebben átment volna az út másik oldalára, hogy egyszerűen ölbe kapja Maiját. Csak ne volna az a rettenetes ígéret! Hogy is lehet Maija olyan nyugodt, hogy is bízhatik annyira Helge szavában. Semmi sem biztos. Pedig Helge veszedelmes dolgokon töri a fejét: érjünk csak oda a sötét fenyvesbe! - Semmi sem biztos, nem bizony.
    Csakhogy még hosszú út volt odáig.
    Maija nem szólt egyetlen szót sem. Mintha akarattal hallgatott volna. Mintha nyomatékosan tudtára akarta volna adni, hogy Helgének kell kezdenie.
    Helge végül megjegyezte, hogy Maija cipője nagyon szép.
    Maija elkapta tekintetét cipőjéről és elfordulva az erdőt nézegette. De nem szólt semmit.
    Akkor Helge megkérdezte, hogy mi a Maija vezetékneve.
    Maija felélénkült.
    - Lehtonen vagyok, - felelte.
    Közben meg sem mozdította fejét, hanem egyenesen maga elé nézett, szeme csillogott, szája mosolygott és füle szinte várta, hogy Helge folytassa kérdezősködését.
    De Helge semmit sem tudott kitalálni. És Maija megint az erdőt nézte. Helge átment Maijához, Maija viszont átment Helge helyére és a másik oldalról nézte az erdőt.
    Mi a csodát mondjon annak a leánynak, aki folyton másfelé néz! Szerette volna megkérdezni, hogy miért olyan szomorú. De Maija erre azt válaszolta volna: ugyan miért nevessek? Ebben a percben semmiféle tréfát nem tudott Helge kitalálni. Megmondja még egyszer, hogy nem koporsókat csinál és beszéljen a csónakról? Nem. A dolog fontos ugyan, de a csónakot látni kell, nem pedig beszélni róla. Szóljon talán a nagy varsáról? Nem. Igaz, hogy akart ilyen hálót kötni, de most már nem akar, még télen sem, inkább csónakot épít. Beszéljen a testvéreiről? Ugyan mit érdeklik Maiját az ő testvérei!
    Bármennyire keresett valami beszédtárgyat, bármennyit törte a fejét, semmit sem tudott mondani. Egy szót sem. Egyszerűen megállt az esze.
    Pedig már közeljártak a fenyveshez.
    Helge úgy tervezte, hogy mihelyt beérnek a sötétbe, a leány elé ugrik és hirtelen ölébe kapja. A szédítő gondolat elfeledtette az Ígéretet.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740797
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés