Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Arthur Schopenhauer: Életbölcsesség_MOBI

Arthur Schopenhauer: Életbölcsesség_MOBI

TARTALOM

Bevezető
I. fejezet: Beosztás
II. fejezet: Az egyéniségről
III. fejezet: A vagyonról
IV. fejezet: Az ember szerepéről
V. fejezet: Parainesisek és maximák
VI. fejezet: Az életkorok különbségéről

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint ehelyütt taglaljuk, minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a lovagi becsület, vagy point d'honneur. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben el-lentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit részletesen taglaljam s mintegy tükör-képét, kódexét adjam a lovagi becsületnek.
    1. A becsület nem a mások véleményét jelenti ami értékünkről, hanem csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek; teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e alapja vagy sem ? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék (mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk: becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, hanem szerzünk gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy nem a mások véleménye, hanem csupán a vélemény nyilvánítása a fődolog ennél, az a körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén bocsánatkéréssel lehet az ügyel rendezni és meg nem történtté lenni. Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.
    2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, miken megy keresztül. Míg lehál az előbb taglalt, általános érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább kedély és legnyíltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületéi mindenpillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza. Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.) : „Minél lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve."Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerük, épp ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban : „Mit keseregsz ellenségeid miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban örökös szemrehányást tesz?“
    Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silányemberek e becsület elveinek, mert ez egy sorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést kövei el valakivel szemben, úgy ez egyelőre mint tárgyilagos,igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve, ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a lovagias becsületű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó (még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni". Ezért a „becsület emberei" ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyíltan és hangosan kerülni fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.
    E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wachter C. 9. könyve, „Beitrage zur deutschen Geschichte, besonders des deutschen Strafrechts" 1845.)
    A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez ,,eskütársakra“ (consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem engedte érvényesülni : az istenítéletre bízták az ügyeldöntését és ez többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis „elátkozottnak tekintették, akinek meg kelleti tisztulnia. Tisztán látjuk lehál az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsületemberei manapság is igazodnak - csak a régen dívott eskü maradt el.
    Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsületlovagjai miért fogadják oly méltatlanul a „hazugsággal" való megbélyegeztetést s miért lihegnek ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb alakjaiban a vádlóit egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.
    Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél. Bocsánatot kell kérnem a „becsület embereitől" e helyen, hogy a lovagi becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is, úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és haja az égnek áll. Kimondottan végül: - horribile dictu! - megeshetik, hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez tökéletes erkölcsi halottá leszi az illetőt; és míg a becsület többi sérülései egy kis vércsapolás árán rendbe hozhatók, addig ennek alapos gyógyítása teljes agyonütést követel.
    3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van, gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a sértőt, ha fegyver van keze ügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vájjon a sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily esetekében van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha szitkokkal nem lehel többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni, ezeket kutyakorbács-csapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen eszközökkel nem lehel a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik:
    4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbújhatnak. Az illető egyelőre becsületéi elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenségei, rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy beszélgetésben egymás valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb ítéletet, több észt tanúsít, mint mi, avagy szellemi fölényével bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot, észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület emberei", mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek, azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak, melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul, tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.
    5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsületmezején támadt differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehel: a fizikai erő, vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit Franklin szerszámot készítő állatnak- nevez, az ő sajátos fegyvereivel e küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni: az „ököljog", és ennek megfelelőleg a lovagi becsületet ököl-becsületnek kellene nevezni.
    6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak az oly szól nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére" hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki kell egyenlíteni: a játékadósság, amelyet ezért becsületbeli tartozásnak hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen nem ejt csorbát a lovagi becsületen.
    Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el. Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexei a nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó-és újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde, cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké által. Náluk az ütés nem többegy ütésnél, amelyet akármely ló vagy szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre: az ütés a körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy még ezután megkövetelendő „elégtételt" nem tartják nyilván. Azok a népek pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a népmulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az élethalálharcot. A keresztény vallás elfogadásakor a gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg amaz az általános élvezethajhászainak hozott borzalmas áldozat volt, addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök, rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.
    Hogy az ókorban mit sem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megunta az életét, akassza fel magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére, hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib. LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem azt, hogy ezt mondotta : „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily kellemetlenül érintheti a „lovagibecsület1' emberét, hogy nélkülöznie kell a továbbiakban azt a hírt, hogy az athéni tisztikar azonnal kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabb kori francia író:„Szánalmasan megmosolyognék azt az emberi, ki azt merné állítani Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk Platónál (de lég. IX. az utolsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131. Bip.) a „bántalmazásokéról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük sem volt a lovagi becsületei érintő dolgokról. Sokratest a gyakori vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon kérném-e azt tőle ?“(Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ - azt válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám! Stobáos (Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320-30. 1.) fenntartott számunkra Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek másnemű elégtételt, minta törvényest, a bölcs emberek ezt se vették igénybe. Hogy a régiek egy kapóit pofonért nem ismerlek máselégtételt, mint amit a törvény nyújt, világosan kitűnik Platón „Gorgias“-ából (86. lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is olvashatjuk.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987100
Webáruház készítés