Új jelszó kérése
Termék részletek


Arthur Conan-Doyle: Utazás a halál torkába_MOBI

Arthur Conan-Doyle: Utazás a halál torkába_MOBI
890 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    A franczia vállat vont, mert nem hitt a másvilágban, de mégis irigyelte a két katholikust, hogy ily bizalommal néznek szembe a halállal. Nevetett magában, ha arra gondolt, hogy mit mondanának párisi barátai, ha megtudnák, hogy életét adta a keresztény hitért.
    A barna, kavicsos pusztaságban már régóta kisérte őket egy északról délnek huzódó, hosszú, sárga csik. Futó-homok volt, alig pár száz lépés széles s a foglyok csodálkozva látták, hogy az arabok megdöbbenve mutogatják egymásnak s mikor a széléhez értek, megálltak, mint valami átgázolhatatlan folyónál. Abderrahman emir belehajtotta tevéjét, de a szegény állat néhány lépés után reszketve megállt és semmi áron nem akart tovább menni. A két főnök rövid ideig tanácskozott s aztán a karaván észak felé indult, balkézről hagyván a homokszalagot.
    - Mi ez? - kérdezte Belmont a dragomántól. - Miért nem előre megyünk?
    - Ez a futó homok, - magyarázta Mansoor. - Néha a szél roppant területeket behord vele, s másnap aztán ismét úgy eltakaritja, hogy egy szem sem marad belőle. Az arabok sokszor ötven-hatvan mértföldnyi vargabetüt is csinálnak, hogy kikerüljék, mert a teve könnyen eltörheti benne a lábát.
    - Hát ez mekkora területen lehet?
    - Azt senki sem tudja megmondani.
    - Nos, Cochrane, - mondta Belmont: - ez ismét nekünk kedvez. Minél tovább tart azt útunk, annál valószinübb, hogy az üldözők pihent tevéi utólérnek bennünket.
    És századszor is visszanézett, de sehol sem látott semmit a nagy, sötétbarna, végtelen sivatagban.
    Nemsokára eltünt útjukból az akadály is. A homoksáv lassankint oly sekélyre apadt, mintha csak vékony por-réteg lett volna; de, noha itt már oly keskeny volt, hogy könnyen át lehetett volna ugrani, az arabok mégis inkább még néhány száz lépést kerültek, semhogy megkoczkáztassák az átkelést.
    De mikor megint a kemény, köves talajra értek, oly gyors ügetésre nógatták fáradt tevéiket, hogy a szegény foglyok alig birtak megülni a nyeregben. A derekuk és a hátuk oly rettenetesen fájt, hogy majdnem elájultak.
    - Nem birom tovább, Sadie! - lihegett miss Adams. - Mindjárt leesem!
    - Nem, édes néni, nem!... kitörné kezét-lábát... Csak még egy kicsit... Talán nemsokára megállunk.
    - Düljön egészen hátra s a hátulsó nyeregkápába kapaszkodjék, - mondta az ezredes.
    S egyuttal levette kalapjáról a fehér kendőt, melynek a két végét összekötötte.
    - Tegye bele a lábát, - szólt; - ez jó lesz kengyelnek, majd a nyergéhez kötöm.
    Ez a kengyel jól bevált és Stephens ugyanigy könnyitett Sadien. De e pillanatban az egyik podgyászos teve nagy zuhanással összerogyott, néhányat rugott és föl sem kelt többé. Erre a karaván meglassitotta futását, mert az arabok féltek, hogy még több tevéjük is elpusztul.
    - Az is futóhomok ott? - kérdezte az ezredes.
    - Nem; az fehér sáv, a homok pedig sárga, - szólt Belmont. - Hé, dragomán! mi az ott előttünk?
    A dragomán arra nézett és a fejét rázta.
    - Nem tudom, uram, - felelte. - Ilyet még sohasem láttam.
    Éjszakról délnek fehér sáv szelte keresztül a sivatagot, mintha oltott mésszel öntötték volna le. Nem volt nagyon széles, de a meddig a szem látott, mindenütt követni lehetett az irányát. Tippy Tilly mondott valamit a dragománnak.
    - A nagy karaván-ut az, - magyarázta most Mansoor.
    - S miért oly fehér?
    - A csontoktól.
    Hihetetlennek tetszett, s mégis igaz volt, mert amint odaértek, meggyőződhettek, hogy a kitaposott ut szélét porladó csontok boritják, s azoktól fehér. Nagy, hosszukás teve-koponyák hevertek mindenütt, s a fehér, málladozó bordák végtelen sorban feküdtek egymás mellett, hogy a kanyargó ut olyan volt, mint valami hosszu kigyó csontváza. Ezer meg ezer év óta ez volt a sivatag országutja, s a számtalan karaván minden elhullott állatának csontjai ott fehérlettek rajta. Nem csoda hát, hogy most alig lehetett járni a csontoktól.
    - Alighanem ez az az ut, amelyről beszéltem, - mondta Stephens. - A Baedecker azt irja, hogy a dervisek zendülése óta nem járnak rajta, de régebben ez volt a forgalmi ut Dar-Fur és Alsó-Egyiptom közt.
    A foglyok közömbösen bámultak a borzalmas temetőre, mert a saját nyomoruságuk egészen elfoglalta őket. A karaván most délnek fordult, követve a rémes ut irányát, mely illett ahhoz a sorshoz, amely a foglyokat várta.
    A döntő pillanat közeledtével az ezredes, csakis az asszonyok miatt, leküzdötte utálatát és megvetését, s a hitehagyott dragománhoz fordult tanácsért. - Ez a ficzkó gyáva gazember, - gondolta magában, - de ismeri az arabok természetét, s amióta áttért, közelebb férkőzött a dervisekhez, s talán bizalmas beszélgetésüket is megleste.
    - Maga ismeri ezt a bitang népet, mert egy huron pendül vele, - szólt mogorván. - Mi még huszonnégy órai halasztást szeretnénk nyerni, mert aztán már mindegy; a segitség ugy sem érhetne utól. De hogyan nyerhetjük meg még ezt az egy napot?
    - Csak egy módja van, - felelte a dragomán. - Ha mindnyájan áttérnek, élve jutnak Khartumba; de ha nem, a legközelebbi pihenőn végeznek önökkel.
    Az ezredes arczát elöntötte a harag vörössége. Hallgatott pár perczig, mig a mérge kissé csillapult s csak aztán szólt:
    - Ezt ne mondja még egyszer. Némely dolog lehetséges, némely dolog nem. Ez lehetetlen.
    - Hát csak szinleljék, hogy...
    - Elég! - rivalt rá az ezredes.
    Mansoor vállat vont.
    - Miért kérdez hát, ha megharagszik a feleleten? Ha nem akarja megtenni, amit tanácsolok, próbáljon valami mást. De ne mondják legalább, hogy nem iparkodtam megmenteni önöket.
    - No, nem haragszom, - mondta az ezredes pár percz mulva barátságosabban; - de annyira még sem alázhatjuk meg magunkat.... Ön talán azt mondhatná a molláhnak; hogy már nem idegenkedünk az áttérés gondolatától. Aztán, ha közénk jön tanitani, figyelmesen, érdeklődve hallgatjuk, s megkérjük, hogy tanitson még tovább is. Evvel talán kihuzzuk az időt holnapig... Mit gondol?
    - Ahogy önöknek tetszik, - felelte Mansoor. - Ha kivánja, akár mindjárt is beszélhetek a molláhval. Azon a barna tevén ül, előttünk: az a kövér, alacsony őszes arab. Már sok hitetlent téritett az igaz hitre, s mivel büszke erre, bizonyosan örülni fog, ha önökből is muzulmánokat csinálhat.
    - Mondja meg hát neki, hogy szeretnők hallani a tanitását. Jó, hogy nincs itt mr Stuart, mert ő tán tiltakoznék. Menjen hát a molláhhoz Mansoor: s ha jól végzi a dolgát, nem bánom, elfelejtjük a multat. De várjon csak... hát Tippy Tilly nem szólt azóta semmit?
    - Nem, uram. Mindig együtt van czimboráival, de még nem tudja, hogyan segithet.
    - Azt már én sem tudom... Egyelőre menjen a molláhhoz, addig én beszélek a többiekkel.
    A foglyok mind helyeselték az ezredes tervét, csak miss Adams ellenkezett; ő még csak szinlelni sem akarta, hogy a mohamedán hit érdekli. Hosszas rábeszélésre mégis megigért annyit, hogy nem szól bele semmibe, amit társai tesznek vagy mondanak.
    - De ki fog vitatkozni a pappal? - kérdezte a franczia. - Igen fontos, hogy természetes szine legyen a dolognak; mert ha észre veszi, hogy csak időt akarunk nyerni, szóba sem áll velünk.
    - Azt hiszem, legjobb, ha Cochrane beszél vele, - mondta Belmont; - ugy is az egész terv az övé.
    - Bocsánat! - szól a franczia élénken, - nem akarom megsérteni ezredes barátomat, de attól félek, hogy minden dugába dől, ha ő beszél.
    - Azt hiszi? - kérdezte az ezredes sértődve.
    - Ugy van; mert ön, mint valamennyi angol, nem tud megalkudni a nézeteivel s a mollah legott keresztül látna a szitán. Minden angol ilyen és...
    - Kérem, csak ne politizáljunk, - vágott közbe Belmont idegesen.
    - Eszem ágába sem jut! De hogy tudná az ezredes elhitetni a molláhval, hogy a mohamedán hit érdekli, mikor semmit sem tud róla? Különben azt tartom, csak hizeleghet az ezredesnek, hogy nem hiszem őt képesnek a szinlelésre.
    Az ezredes félig bután nézett a francziára, mintha nem tudná, hogy bókot vagy gorombaságot mondott-e.
    - Hát beszéljen ön a pappal - mondta végre. - Én csak örülök, ha megszabadulok ettől a tehertől.
    - Ugy hiszem, hogy én is termettem rá legjobban, - viszonzá Fardet ur. - Engem minden vallás érdekel s ha fölvilágositást kérek tőle, azt igazán óhajtom is, tehát természetesebb hangon beszélhetek vele.
    - Én is legjobbnak tartom, ha Fardet úr lesz a szószólónk - mondta mrs Belmont határozottan s ebben is maradtak.
    A nap már jól fönt járt az égen s a foglyok ismét nagyon szomjasak lettek a tikkasztó hőségben. Sadie hirtelen ideg-görcsöket kapott; kiabálni kezdett, görcsösen kaczagott, az arcza eltorzult és társai majd hogy meg nem őrültek láttára. Az egyik oldalon nagynénje, a másikon Stephens fogták, csititgatták, de jó időbe került, mig a fiatal leány lecsillapult. Akkor álomszerü ájulásba esett s tartani kellett, hogy le ne bukjék nyergéből.
    Még mindig a csonthalmok közt jártak, a régi karaván-uton, de a halálra fáradt tevék már nagyon lassan czammogtak és minduntalan meg kellett rántani a kantárjukat, hogy le ne feküdjenek. A két emir gyakran megfordult és bosszusan rázta a fejét. Legfáradtabb volt az a teve, melyen az egyik sebesült szudáni katona volt; sántitott és minduntalan megállt. Kad Ibrahim fölemelte Remington puskáját és fejbe lőtte a tevét. A szudáni előre bukott magas nyergéből a földre s bamba arczczal, nehezen kászolódott föl; de ugyanekkor egy baggara leugrott tevéjéről és kivont karddal feléje rohant.
    - Ne nézzenek oda! - kiáltotta Belmont a hölgyeknek.
    Mindnyájan elfordultak... csak a tevék ügetésének zaja hallatszott s pár perczczel később az előbbi baggara sietett el mellettük. Kardját tevéje szőréhez fente s kajánul vigyorgott a foglyokra. De ezek már érzéketlenek voltak a borzalom iránt; ez a gonosz vigyorgás, mely máskor megfagyasztotta volna a vért ereikben, most csak a harag és utálat érzését keltette bennük.
    Az út, amerre mentek, eléggé érdekes volt. Itt-ott régi épületek romjai meredeztek a levegőbe; hogy mely korból valók, nehéz lett volna meghatározni, de az bizonyos volt, hogy őrházak, katonai telepek voltak, melyek hajdanta is védték ezt a vidéket a sivatag garázda gyermekei ellen. Egy kis dombtetőn vörös gránit-oszlop romjai emelkedtek s az egyiptomi Nap-isten (Ammon-rá) szárnyas képe alatt ott látták II. Ramzesz hieroglifáját is. Még három ezer év után is lépten-nyomon a nagy hóditó nyomára lehet bukkanni.
    - Egyszer már itt hagyták névjegyüket az egyiptomiak, - mondta Belmont - miért ne tehetnék meg mostan is?
    A többiek mosolyogni igyekeztek, mert a jel uj reményt ébresztett bennük; még nem voltak kivül Egyiptom hatalmának körén.
    Most hirtelen változott a tájék. Jobbra-balra zöld foltok tünedeztek föl az apró völgyekben, ami annak a jele volt, hogy a viz nem lehet mélyen a föld szinétől. Majd az ut hirtelen kanyarodással egy medencze-alaku völgybe torkollott, melyen friss pázsit és üde pálmacsoport zöldelt. Rézbe foglalt smaragdhoz hasonlitott ez a völgy, s vizet, árnyékot, mindent kinált, amire az elfáradt utas csak vágyhatott. Még Sadie is föléledt e kép láttára, az eltikkadt tevék pedig gyorsabban lépkedtek s nyakukat előre nyujtva kéjjel szipákoltak. Ugy tetszett a kopár sivatagban elgyötört foglyoknak, hogy soha életükben nem láttak szebbet ennél az oázisnál - szinte még a fenyegető halálról is megfeledkeztek.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980309
Webáruház készítés