Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Arthur Conan-Doyle: Az üldöző_MOBI

Arthur Conan-Doyle: Az üldöző_MOBI
890 Ft890

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ.
Dr. John H. Watson nyugalmazott katonaorvos emlékirataiból.
I. fejezet. Hogyan ismerkedtem én meg Sherlock Holmes barátommal.
II. fejezet. Az okoskodás tudománya.
III. fejezet. Titokzatos bűneset.
IV. fejezet. Rendőri ügyesség.
V. fejezet. A gyürü.
VI. fejezet. Ujabb bonyodalom.
VII. fejezet. A méreg.
VIII. fejezet. Az aczél-pereczek.

MÁSODIK RÉSZ.
A szentek országa.
I. fejezet. A nagy sós pusztán.
II. fejezet. A Sóstó virága.
III. fejezet. A próféta szava.
IV. fejezet. A végzetes számok.
V. fejezet. A jelszó.
VI. fejezet. A bosszu angyalai.
VII. fejezet. Két világrészen át.

HARMADIK RÉSZ.
Dr. J. H. Watson emlékirataiból.
I. fejezet. A felhajtott vad.
II. fejezet. Az utolsó pillanat.
III. fejezet. Kié az érdem?

  • Részlet az e-Könyvből:

    Nem tartozik ide, felsorolni azokat a megpróbáltatásokat és nélkülözéseket, melyeket a bevándorló mormonok szenvedtek, mielőtt az «igéret földé»-re érkeztek. A Missisipi partjától egészen a Sziklás-hegység lábáig olyan kitartással hatoltak előre, mely szinte példátlan a történelemben. Vadember és vadállat, éhség, szomjuság, fáradalom, betegség és minden gát, melyet a természet utjukba vethetett - mindezt legyőzték az angol-szász faj szivósságával.
    Ám a hosszu ut és a folyvást megujuló bajok a legelszántabbak szivét is megrenditették. Egyetlen egy sem volt köztük, aki lélekből fakadó imádsággal ne borult volna térdre, mikor végre a magasból meglátták Utah tágas völgyét, mely ott fürdött lábaik alatt a nap sugaraiban, s megtudták vezéröktől, hogy ime ez az igéret földe s hogy ezek a szüz mezőségek örökre az övéik lesznek.
    Birgham Young csakhamar épp oly ügyes kormányzónak és szervezőnek, mint elszánt vezérnek bizonyult. Terveket rajzoltak, térképeket készitettek, melyekben pontosan ki volt peczézve a jövendőbeli város. Köröskörül földeket hasitottak ki és osztottak szét, kinek-kinek a maga tehetsége szerint. A kereskedőt a maga üzletére, az iparost a maga mesterségére fogták. Utczák és terek mintegy varázsütésre támadtak egymás után a városban. Künn a földeken pedig folyt a lecsapolás, sövényezés, ültetés, irtás és a következő nyár már kalásztengertől aranyozottnak látta az egész vidéket.
    Gyarapodott itt minden ezen a különös telepen. De főképp a nagy templom, melyet a város kellő közepén emeltek, lőn napról-napra magasabb és terjedelmesebb. Hajnal pirkadásától est borultáig szünete nem volt a kalapács döngésének, fürész zugásának a hatalmas épitményen, melyet annak a tiszteletére emeltek, aki épségben vezérelte őket keresztül minden veszedelmeken.
    A két földönfutó: John Ferrier, meg a kis leány, aki osztályosa volt sorsának és fogadott leánya lett, elkisérte a mormonokat nagy zarándoklásuk czéljához.
    A kis Lucynek elég kellemes volt az utazása a Stangorson szekerén, melynek belsejét a mormon három felesége és tizenkét éves, nyakas, pajkos fia osztotta meg vele. A gyermekkor frisseségével csakhamar kihevervén azt a csapást, mely anyja elvesztésével érte, a kis Lucy kedvenczévé lett az asszonyoknak és ponyva fedelü, mozgó otthonában mihamarabb hozzátörődött ehhez az uj élethez.
    Ferrier ezalatt, szintén kiheverve nélkülözéseit, mint hasznos kalauz és fáradhatatlan vadász tüntette ki magát. Oly gyorsan nyerte meg ez uj felebarátainak becsülését, hogy mikor végére értek vándorlásuknak, egyhangu volt a megállapodás, hogy ő is épp olyan nagy és épp oly termékeny darab földet kapjon, mint bármelyik telepitvényes, kivévén magát Brigham Youngot, meg Stangersont, Kemballt, Johnstont és Drebbert, a népnek e négy kiváló «idősb»-jét.
    John Ferrier az igy kapott kis birtokon fakunyhót épitett magának, mely az évek során eladdig bővült és nagyobbodott, hogy utoljára tágas nyaraló lett belőle. Ferrier igen gyakorlati ember volt, eszes az alkuban és ügyes a kézi munkában. Vas-szervezete lehetővé tette, hogy reggeltől estig dolgozzék s folyvást javitsa és termékenyitse földeit. Igy történt, hogy birtoka és minden egyéb java rendkivüli módon gyarapodott.
    Három év mulva tehetősebb volt, mint szomszédjai, hat év mulva módos, kilenczedikre gazdag ember lett és tizenkét év multán tiz ember sem volt egész Salt-Lake-Cityben, aki hozzá lett volna fogható. A nagy Sóstótól a távoli Vahszacz-hegyekig senkinek a neve sem volt ismeretesebb, mint a John Ferrieré.
    Egy dolog volt, s csakis ez az egy, amelylyel hitrokonainak a bizalmatlanságát fölkeltette. Semmi szóval és érveléssel nem lehetett rábirni, hogy asszonyokat vegyen a házába, mint többi társai. Sohasem adta okát ebbeli állandó vonakodásának, hanem beérte azzal, hogy eltökélten és hajthatatlanul ragaszkodott elhatározásához.
    Voltak némelyek, akik e miatt a vallás iránt való közömbösséggel vádolták, mások pedig zsugoriságnak tudták be, hogy nem akarja magát költségbe verni. Ismét mások valami régi szerelmi históriáról beszéltek, szőke leánykáról, ki az óczeán partján hervadt el. De bármi oka volt is reá, Ferrier hajthatatlanul agglegény maradt.
    Minden egyéb tekintetben teljesen alkalmazkodott a fiatal telep vallásához s orthodox és egyenes uton járó ember hirében állott.
    A kis Lucy ott nőtt fel a faházban és buzgón segitette nevelő-apját minden dolgában. A hegyek éles levegője és a fenyők balzsamos illata lőn a zsenge leánykának tápláló dajkája és édesanyja. Amint esztendő telt esztendő után, Lucy egyre nagyobbá és erősebbé serdült, orczája pirosabb, járása délczegebb lett.
    A Ferrier tanyája mellett elvezető országutnak számos vándora érzett magában rég elfeledett gondolatokat föléledni, ha elnézte, lenge, hajlós leányalakját, amint a buzaföldeken tovatipegett, vagy látta, mint üli meg az édesatyja tüzes musztangját s oly könnyedséggel és kecsességgel tud bánni a lóval, mint a nyugatvidéknek igazi gyermeke.
    Igy feslett rózsává a bimbó, s az az esztendő, mely édesatyját a farmerek leggazdagabbikának látta, őt az amerikai szépségnek oly megtestesüléseként köszöntötte, mely az egész Pacific-lejtőn ritkitotta párját.
    De nem az apa volt az első, aki fölfedezte, hogy a gyermek asszonynyá fejlődött. Ritkán szokott az igy történni. Az a titokzatos átváltozás sokkal finomabb, sokkal fokozatosabb, semhogy napról-napra észlelhető volna. Legkevésbbé tud róla maga a hajadon, mignem egy hangnak a csengése, egy kéznek az érintése dobogásnak inditja a szívét, s ő a büszkeség s félelem vegyes érzésével tudja meg, hogy uj, nagyobb lény ébredt föl benne.
    Kevesen vannak, akik vissza ne tudnának emlékezni arra a napra és akiknek eszökbe ne jutna az a kicsiny körülmény, mely uj élet hajnalának volt hirdetője...
    Lucynak az esetében ez az alkalom magában véve is igen komoly volt, nem is szólva arról, hogy milyen befolyással volt ez az ő életére és a mások sorsára.
    Meleg juliusi nap volt. A modern «szentek» olyan szorgalmasak voltak, mint a méhek, melyeknek kaptárát jelképökül választották. A mezőkön és az utczákon az emberi munkálkodásnak ugyanaz a moraja hangzott. A poros országuton sulyosan megrakott öszvérek hosszu sorai huzódtak tova - mindannyi nyugat felé tartva, mert az arany-láz kitört Kaliforniában, s a szárazföldi ut a «kiválasztottak» városán vezetett keresztül. Egész nyájak és csordák is vonultak be a távolabbi legelőkről, s fáradt bevándorlók csapatai járták véghetetlen utjokat.
    S ezen a tarka-barka sokadalmon keresztül, a tökéletes lovas ügyességével törve magának utat, vágtatott a város felé Lucy, a lovaglástól kipirult arczczal, dus gesztenyeszinü haja fátyolként lobogván utána. Az atyja valami megbizással küldte a városba, s ő, mint oly sokszor már, a fiatalság egész félelmetlenségével nyargalt előre, csakis a teendőjére gondolva, s arra, hogyan végezze el a dolgát legjobban.
    A porlepte utasok bámulattal néztek utána s még a fásult indián kóborlók is kiestek rendes egykedvüségükből, amint a «sápadt-ábrázatu» leány szépségét bámulták.
    Lucy már a város széléhez ért, midőn azt látta, hogy az utat egészen elállja egy nagy ökörcsapat, melyet mintegy öt-hat vadképü lovas hajtatott befelé a pusztákról. Sietségében és türelmetlenségében keresztül akart törtetni ezen az akadályon is, és rést látva a csordán, egyenesen belevágtatott.
    De alighogy belejutott, mögötte ismét összetódultak az ökrök s ő valósággal be volt szoritva a hosszu-szarvu, szilaj-nézésü barmok mozgó áradatába. De hozzá lévén szokva a jószággal való bánáshoz, legkevésbbé sem ijedt meg, hanem minden lehető alkalmat felhasználva, nyugodtan nógatta előbbre-előbbre a lovát; azt remélve, hogy nemsokára ki fog vergődni a tömegből.
    Szerencsétlenségére az ökrök egyikének a szarva, véletlenül vagy szándékosan, erősen megdöfte tüzes musztangjának az oldalát, s a hevesvérü ló megbokrosodott. A következő pillanatban horkolva ágaskodott fel s ugy ficzánkolt és ugrált, hogy mindenesetre levetette volna Lucyt, ha a leány valóban ügyes lovas nem lett volna.
    A helyzet szerfölött veszedelmes volt. A felingerült ló minden egyes szökésével beleütődött valamelyik ökörnek a szarvába, s ez csak annál dühösebbé és veszettebbé tette. Lucynek minden erejét össze kellett szednie, hogy a nyeregben tarthassa magát, mert a lecsuszás annyi lett volna, mint borzasztó halál a megijedt és megbőszült barmok lábai alatt.
    Feje a hosszas küzdelemben már szédülni kezdett és kicsiny keze nem fogta többé olyan erősen a kantárt. A fölvert porfelhőtől s a dulakodó állatok forró lehelletétől majdnem megfulladva már-már kétségbeesetten hagyta abba a küzdelmet, midőn egy biztató hang segitséget igérve neki, ujabb bátorságot öntött bele.
    Ugyanabban a pillanatban egy izmos barna kéz megragadta a lovat s keresztültörtetve vele az állatok tolongásán, csakhamar kivezette a szabadba.
    - Reménylem, semmi baja sem történt, kisasszony, - szólt aztán tisztelettudással a megmentője.
    Lucy feltekintett a sötét, bátor arczra és negédesen nevetett.
    - Szörnyen meg voltam ijedve, - mondá. - Ki gondolta volna, hogy Poncho egy csapat tehéntől ugy megbokrosodik?
    - Adjon hálát az istennek, hogy meg tudott maradni a nyeregben, - szólt amaz komolyan.
    Magas, vadképü fiatal legény volt, hatalmas szürke lovon, durva vadász-gunyában, hosszu puskával a vállán.
    - Ha jól sejtem, a John Ferrier leánya, - mondá tovább az idegen. - Láttam, mikor a tanyájáról elindult. Ha megint haza érkezik, kérdezze meg tőle, hogy emlékezik-e még St.-Louisból Jefferson Hopeékra. Ha ő az a Ferrier, akit gondolok, valamikor nagy barátságban volt az apámmal.
    - Nem jobb volna-e, ha eljönne hozzánk és maga kérdezné meg tőle? - kérdé a leány nyájasan.
    A legénynek megtetszett az ajánlat és fekete szeme csakugy villogott az örömtől.
    - Elmegyek, - mondá. - Két hónap óta járjuk a hegyeket s nem vagyunk valami ajánlatos látogató gunyában. De hiába, ugy kell bennünket fogadni, amint vagyunk.
    - Nagy köszönettel tartozik magának... és én is, - mondá a leány. - Apa nagyon szeret ám engem. Ha ezek a tehenek eltapostak volna, nem tudom, hogyan vigasztalódott volna.
    - Bizony magam sem! - mondá a legény.
    - Maga? Ugyan, mit bánhatta volna azt maga? Hiszen nem is barátunk!
    A fiatal vadász napbarnitott arcza olyan borus lett ettől a megjegyzéstől, hogy Lucy hangosan elnevette magát.
    - Nono, nem ugy értettem, - mondá. - Hiszen most már természetesen barátunk!... De mennem kell, mert különben apa nem biz rám többé semmit. Isten áldja meg!
    - Isten áldja meg! - felelt a legény, megemelve széles sombrero-ját s lehajolva az odanyujtott kicsi kézre.
    A leány megforditotta lovát, rácsapott lovagvesszejével s gomolygó porfelhőben nyargalt tova a széles uton.
    Az ifju Jefferson Hope komoran, hallgatagon lovagolt tovább társaival. A Nevada hegységet járták volt, ezüstöt bányászva, s most abban a reményben tértek Salt-Lake-Citybe, hogy elegendő tőkét fognak fölvehetni ahhoz, hogy kiaknázzanak egy termőhelyet, amelyet fölfedeztek. Jefferson Hope épp oly buzgósággal fáradozott a munkában, mint bármelyik társa, mignem ez a váratlan eset egészen más irányba terelte a gondolatait.
    A bájos lány látása, ki olyan kellemes és olyan üde volt, mint a sierrák szellője, legmélyéig zavarta fel ezt a vulkanikus, zabolátlan szivet. Mikor Lucy eltünt a szeme elől, Jefferson Hope érezte, hogy válság következett be az életében, és hogy sem az ezüsttel való nyerészkedés, sem bármi egyéb dolog nem lehet többé reá nézve olyan fontos, mint ez az uj, minden egyebet kizáró érzés.
    A szerelem, mely a szivében felgyuladt, nem a fiatal legény hirtelen változó szeszélye volt, hanem az erős akaratu, eltökélt férfi vad, szilaj szenvedélye. Jefferson Hope hozzá volt szokva ahhoz, hogy minden dolga, amibe belefogott, sikerüljön. És megfogadta szivében, hogy sikerülni fog ez is, ha emberi erőfeszités és emberi kitartás egyáltalában czélhoz vezethet.
    Még aznap este meglátogatta John Ferriert, és számos izben jelent meg ujra a tanyai házban, ugy hogy egészen odatartozónak látszott már. John Ferriernek, ki ugyszólván be volt zárkózva völgyébe és szakadatlanul dolgozott, kevés alkalma volt az elmult tizenkét esztendő alatt arra, hogy a világ folyásáról értesüljön. Jefferson Hope mindent el tudott neki mondani, még pedig olyan modorban, amely Lucyt épp ugy érdekelte, mint atyját. Jefferson Hope egyike volt a kaliforniai uttörőknek és sok különös történetet tudott elmondani azokból az időkből, amelyek olyan csodálatosan kalandosak voltak. Mint vadász, mint ezüstkereső, mint csordahajtó, mindenütt ott volt, ahol kalandok kinálkoztak, amikhez férfias erő és elszántság kellett. Csakhamar kedves embere is lett az öreg Ferriernek, ki nagy dicsérettel szólt róla.
    Lucy hallgatott ilyenkor, de piruló arcza és fénylő, boldog kifejezésü szeme nagyon is világosan elárulta, hogy szive nem a magáé többé. Jámbor nevelőapja talán nem is vette észre ezeket a tüneteket, de az, akit leginkább érdekeltek, bizonyára meglátott mindent.
    Egy nyári estén vágtatva érkezett a kapu elé. Lucy épp a tornáczon volt, s elibe ment. Jefferson Hope ráakasztotta a kantárszárat a keritésre, s bement vele a házba.
    - Elmegyek, Lucy, - mondá, kezébe fogva a leány két kezét s gyöngéden tekintve le bájos arczára. - Nem mondom most még, hogy jöjjön velem, de velem jön-e majd, ha ujra itt leszek?...
    - És mikor lesz az? - kérdé pirulva és nevetve a leány.
    - Legkésőbb két hónap mulva. Akkor eljövök érted, édes és megkérlek. Senki nincs, aki közénk állhatna.
    - Hát apa mit szól majd hozzá?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980286
Webáruház készítés