Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Arthur Conan-Doyle: A nábob kincse_EPUB

Arthur Conan-Doyle: A nábob kincse_EPUB
640 Ft640

Természetesen Sherlock Holmes tűnik fel ebben az izgalmas Conan-Doyle krimiben. Korai mű, kevéssé ismert, ám valamennyi Sherlock Holmes-védjegy benne van, a kokaintól kezdve Watson doktorig, sőt, még azon túl is...
A klasszikus történetet Fái J. Béla klasszikus magyar fordításában, eredeti helyesírással adjuk közre. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Sherlock Holmes fölvette üvegcséjét a kandalló párkányáról s kinyitva a csinos kordovánbőr-tokot, kivette belőle a piczi fecskendőt. Hosszu, fehér, eres ujjaival ráillesztette a finom tűt s feltűrte balkarján az ingujjat.
    Néhány pillanatig tekintete elmélázva nyugodott az izmos karon és csuklón, mely számtalan szúrásnak a nyomaival volt telehintve. Végre bedöfte egy helyen a hegyes tűt, megnyomta a vékonyka tolót s az elégültség hosszú sóhajával dőlt hátra a bársonynyal bevont karosszékbe.
    Hónapok óta néztem ezt a műveletet napjában háromszor, de a megszokás mégsem tudott vele megbékíteni. Sőt inkább napról-napra ingerültebb lettem e látványtól és lelkiismeretem még éjszakának idején is bántott a miatt, hogy nem volt elég bátorságom tiltakozni ez ellen. Ujra meg újra föltettem volt magamban, hogy könnyítek a lelkemen: de lakótársam hűvös, egykedvű modorában volt valami, a minél fogva mindenesetre ő csak némi szabadságot is megengedhetett volna magának. Nagy esze, parancsoló modora és rendkivüli tehetségei, melyeket tapasztalásból ismertem - mindez elegendő ok volt arra, hogy tartózkodjam a vele való összekoczczanástól.
    De épp azon a napon, - akár a lunch alatt elfogyasztott bor, akár pedig az újabb elkeseredés tette rám ezt a hatást, - éreztem, hogy tovább már el nem szívelhetem a dolgot.
    - Mit vesz ma? - kérdém. - Morfint vagy kokaint?
    - Kokaint, - felelé Sherlock Holmes. - Hétszázalékos oldat. Nem volna kedve kisérletet tenni vele?
    - Nem bizony, - viszonzám nyersen. - Szervezetem még nem heverte ki az afghán hadjáratot. Nem szabad még rendkivüli eszközökkel is felizgatnom.
    Sherlock Holmes mosolygott az én hevességemen.
    - Talán igaza van, dr. Watson, - mondá. - Úgy hiszem, a testre ennek a szernek rossz hatása van, de a lelkére oly átszellemítően ingerlő és tisztitó hatásunak találom, hogy az előbbinek csak másodrendű fontosságot tulajdonítok.
    - De, kérem, gondolja meg, - mondám komolyan, - vegye számításba, hogy mibe kerül ez. Meglehet, hogy az agyát, mint ön mondja, ingerli és ébren tartja ez a szer, de ez beteges, pathológiai folyamat, mely a szövetek nagyobbmérvü elváltozásával jár és elgyengülést von maga után. Hiszen maga is tudja, hogy a kellemes hatás után milyen lesujtó ellenhatás következik be. Az egyik igazán nem éri meg a másikat. Miért teszi ön koczkára egy múló élvezetért azokat a nagy szellemi adományokat, a melyekkel a gondviselés megáldotta? Ne feledje, hogy nem csupán mint jóbarát szólok a jóbaráthoz, hanem mint orvos az olyan emberhez, kinek a szervezetéért bizonyos tekintetben felelős vagyok.
    Sherlock Holmes nem látszott sértődöttnek. Ellenkezőleg, könnyedén tette össze két kezét öt-öt ujjának a hegyét s könyökét kétfelől a szék karjára támasztotta, mint a ki társalkodó kedvében érzi magát.
    - Az én lelkem, - mondá, - föllázad a tétlenség, a tespedés ellen. Problémákat, munkát adjanak nekem, a leghomályosabb rejtvényt, a legbonyolultabb lélektani kérdést és egészen elememben fogom magamat érezni. Akkor aztán ellehetek az izgató szerek nélkül akármeddig is. De az élet unalmas egyhanguságától irtózom. Folytonos lelki izgalmakra vágyódom. Ezért választottam magamnak az én saját külön foglalkozásomat, vagy jobban mondva, nem is választottam, hanem teremtettem, mert egyetlen vagyok ebben a nemben.
    - Az egyetlen nem-hivatalos detektiv? - kérdém.
    - Úgy van, az egyetlen nem hivatalos detektiv, a kitől tanácsot szoktak kérni, - felelt Sherlock Holmes. - Én vagyok a nyomozás terén a legutolsó és legfelső fórum. Mikor már Gregson vagy Lestrade, vagy Athelney Jones kimerítette a maga egész bölcseségét - a mihez, mellesleg mondva, nem is kell olyan nagyon sok - akkor elibem terjesztik az ügyet. Szakértői vizsgálat alá veszem az adatokat és véleményt nyilvánítok. Nem hirnevet, dicsőséget kivánok én ezekkel a dolgokkal szerezni. Nevem semmiféle lapban sem olvasható. Egyetlen és legnagyobb jutalmam maga az az élvezet, hogy terem nyilik egyéni képességeimnek az érvényesítésére. A Jefferson-féle eset alkalmával ön is megismerkedhetett a módszeremmel.
    - Igaz, - viszonzám melegen. - Soha semmi sem lepett ugy meg életemben. Sőt meg is irtam az esetet egy kis röpiratban...
    Sherlock Holmes borusan rázta a fejét.
    - Átnéztem azt a röpiratot, - mondá. - Őszintén szólva, nem gratulálok önnek hozzá. Az, a mit bírói nyelven „bűnnyomozat”-nak neveznek, tiszta elvont tudomány, vagy legalább annak kellene lennie s ennél fogva hideg, száraz, tárgyilagos modorban kell róla írni. Ön az egész dolgot bizonyos regényes színben tüntette föl, a mely olyanforma hatást tesz, mintha Euklides tételeinek a stilusában irna meg holmi szerelmi kalandot.
    - De mikor a dolog magában véve is regényes volt, - vetém ellene. - A tényeket csak nem hamisíthattam meg.
    - Egyik-másik körülményt bízvást el lehetett volna hallgatni, vagy legalább kellő arányba helyezni egymással a tényeket. Az egyetlen említésre méltó mozzanat abban a dologban az a sajátságos módszer volt, a melylyel én az okozatokból az okokra vontam le a következtetést és így lepleztem le, bonyolítottam ki az egész titkot.
    Boszankodtam, hogy Sherlock Holmes ilyképp itéli meg munkámat, melynek főczélja pedig az volt, hogy az ő tetszését megnyerje. Azt is megvallom, hogy ingerültté tett kissé ez az önmagával való elteltség, mely azt látszott követelni, hogy munkácskámnak minden sora az ő személyének és eljárása módjának lett légyen szentelve.
    Az évek sora alatt, melyeket véle együtt bakerstreeti lakásunkban töltöttem, több izben tapasztaltam, hogy barátom nyugodt és higgadt modora alatt némi hiuság is lappang.
    Ezuttal azonban nem tettem e miatt megjegyzést, hanem szótlanul ápoltam sebzett lábszárcsontomat. Az afghán háboru alatt egy golyó ment rajta keresztül s a seb, ha a járásban nem gátolt is, minden időváltozáskor kellemetlenül sajgott.
    - „Gyakorlatom” legutóbb a kontinensre is kiterjedt, - mondá Holmes némi szünet multán, fapipáját megtöltve. - A mult héten ugyanis tanácsért fordult hozzám Francois le Villard, ki, mint valószinüleg ön is tudja, az utóbbi időben a franczia detektivek legelső sorába küzdötte föl magát. Megvan benne a bámulatraméltó kelta leleményesség, de meglehetősen híján van annak a széleskörü alapos tudásnak, mely a mesterség művészi kifejlesztéséhez feltétlenül szükséges. Az eset, a melyről szó volt, egy végrendelet körül forgott és elég érdekesnek is mondható. A hozzám intézett kérdésre én két hasonló esetre figyelmeztettem őt - az egyik Rigában fordult elő 1857-ben, a másik Sct. Louisban 1781-ben - és ez az összehasonlítás lehetővé tette neki, hogy megtalálja az igazi megoldást. Ime a levél, melyet ma reggel kaptam tőle s melyben támogatásomért köszönetet mond.
    Sherlock Holmes áttolt hozzám az asztalon egy összegyürött levelet. Végig pillantottam rajta s láttam, hogy tele van a csodálat és elismerés szavaival, „magnifiques”, „coup-de-maitre” „tours de force” kifejezésekkel, melyekkel a franczia detektiv pazarul halmozta el barátomat.
    - Úgy beszél ez az ember, mint valami tanítvány a mesteréhez, - mondám.
    - Óh, nagyon is túlbecsűli a támogatást, melyet neki nyujtottam, - viszonzá Sherlock Holmes könnyedén. - Igen jeles tulajdonai vannak neki magának is. A detektiv három főadománya közül megvan benne kettő: az éles megfigyelés és a helyes következtetés. Csak a tudása fogyatékos még, de idővel az is megjöhet. Francziára forditja kisebb munkáimat.
    - Munkáit?
    - Micsoda? Hát nem tudta? - kiáltott föl Sherlock Holmes nevetve. - Ugy van, „elkövettem” néhány monografiát, még pedig tisztán szakbavágó kérdésekről. Itt van például egy tanulmány „A különféle dohányok hamujának különbségeiről”. Felsorolok benne száznegyven szivart, czigarettet és pipadohányt, szinnyomatú képekkel illusztrálva a hamuban mutatkozó eltéréseket. Olyan dolog ez, mely a bűnvizsgálatokban minduntalan fölmerül és számos esetben rendkivül fontos kiinduló pontul szolgál. Ha például határozottan meg lehet mondani, hogy ezt s ezt a gyilkosságot olyan ember követte el, aki indiai „lunkah”-t szívott, világos, hogy a kutatás sokkal biztosabb nyomon haladhat. A gyakorlott szem épp úgy meglátja a különbséget valamely erős szivarnak a fekete s egy-egy dohányfajnak a fehér, pehelyszerü hamuja közt, mint a hogy meg tudja különböztetni a burgonyát a káposztafejtől.
    - Önnek rendkivüli érzéke van a finom aprólékosságok iránt.
    - Tudom méltányolni a fontosságukat. Ime, egy másik értekezésem „A lábnyomokról”, valamint arról, hogyan kell a nyomokat gipszmásolatokban megőrizni. Érdekes munkácska ez is: „A foglalkozás befolyása a kéz alakjára”, fény-nyomatú képekkel, melyek matrózok, cserepezők, dugóvágók, betüszedők, takácsok és gyémánt-csiszolók kezeit ábrázolják. Nagy gyakorlati értékű dolog ez a tudományos detektivre nézve, kivált olyan esetekben, midőn egy-egy holttest fölismerhetetlen, vagy valamely gonosztevőnek a multját kell kinyomozni. De nyilván untatom önt ezzel az én nádparipámmal.
    - Legkevésbbé sem, - viszonzám komolyan. - Mindez szerfölött érdekes előttem, kivált mióta alkalmam volt megfigyelni, hogy ön a gyakorlatban miként alkalmazza elméleteit. De ön az imént megfigyelésről és következtetésről, vagyis okoskodásról beszélt. Az egyik jobbadán természetes folyománya a másiknak.
    - No, nem egészen, - mondá Sherlock Holmes, kényelmesen dőlve hátra karosszékében és kék karikákat eregetve pipájából. - Igy például a megfigyelés csak azt mutatja nekem, hogy ön ma délelőtt a wigmore-streeti postahivatalban járt, de az okoskodás már azt is megmondja, hogy ön ott táviratot adott fel.
    - Igaz! - felelém. - Tökéletesen igaz mind a kettő! De megvallom, nem értem, hogyan találta ezt ki. Hirtelen jutott eszembe, hogy táviratozzak; előbb nem is gondoltam reá s természetesen nem is szólhattam róla senkinek.
    - Nagyon egyszerü dolog, - viszonzá Sherlock Holmes, jóizüen nevetgélve az én álmélkodásomon. - Olyan nevetségesen egyszerü, hogy alig szorul magyarázatra is, de körülbelől megmutathatom önnek vele, hogy hol van a határ a »megfigyelés« meg az »okoskodás« között. A megfigyelés azt mutatja nekem, hogy ön az utczán egy kis vöröses sarat szedett föl a czipője talpára. Már pedig éppen a wigmore-streeti postahivatal előtt tegnap szedték föl, csőjavítás miatt, a kövezetet; s a kiásott agyagot ugy hányták föl, hogy csak nehezen kerülheti ki az, a ki a postahivatalba bemegy. Az az agyag olyan sajátságos vöröses színezetű, a milyen tudtommal ezen a környéken sehol sem található. Ennyi a »megfigyelés«. A többi már tiszta »okoskodás«.
    - Hogyan okoskodta hát ki a táviratot?
    - Hát hiszen azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy levelet nem irt, mert egész reggel szemközt ültünk egymással. Azt is látom, hogy amott, az iróasztala nyitott fiókjában egy egész iv bélyeg meg egy csomag levelező-lap van. Bélyeget venni hát nem akarhatott a postahivatalban és így mi egyéb keresnivalója lehetett ott, mint az, hogy táviratot adjon fel? Ha valamely kérdésnek az egyes tényezőit egymás után kirekesztem az okoskodás lánczolatából, az utolsó, megmaradó tényező feltétlenül megmondja az igazat!
    - Ebben az esetben mindenesetre igy áll a dolog, - felelém némi gondolkozás után. - De nem kell elfelejteni, hogy, mint ön maga is mondá, ez a kérdés nagyon is egyszerü volt. Nem venné-e rossz néven, ha elméletét szigorubb, keményebb próbának vetném alá?
    - Sőt inkább, ez megakadályozna abban, hogy másodszor is a kokainhoz folyamodjam. A legnagyobb készséggel veszek fontolóra bárminő kérdést, a melyet meg akar velem oldatni.
    - Azt hallottam öntől egyszer, hogy ha valaki mindennap használ egy bizonyos tárgyat, lehetetlen, hogy egyénisége bélyegét rajta ne hagyja azon a tárgyon, még pedig ugy, hogy a gyakorlott megfigyelő ráismerhet. Nos hát, itt van egy zsebóra, mely mostanában került a birtokomba. Nem lenne szíves megmondani, hogy minő véleménye van e zsebóra korábbi gazdájának a jelleméről és szokásairól?
    Az ingerkedés bizonyos titkos érzetével adtam oda neki a zsebórát, mert a megoldás, mint gondolám, teljes lehetetlenség volt és föltettem magamban, hogy most jól megérdemelt leczkét adok neki azért a kissé dogmatikus hangért, a melyet olykor velem szemben is használni szokott.
    Scherlock Holmes méregette tenyerében az óra súlyát, jól megnézte a számlapját, azután felnyitotta a hátsó födelét és vizsgálgatta a szerkezetet, először csak puszta szemmel, majd pedig erős nagyító üveggel.
    Alig állhattam meg mosolygás nélkül, mikor végre mintegy csalódott arczkifejezéssel csapta be az óra felnyitott födelét s adta vissza a kezembe.
    - Nem igen lehet rajta adatokat találni, - mondá. - Az óra nem rég volt tisztítás alatt s ez természetesen megfoszt azoknak a tüneteknek a megfigyelésétől, a melyek korábban észlelhetők lettek volna rajta.
    - Igaza van, - felelém. - Az órát, mielőtt nekem elküldték, kitisztították.
    Azzal kezdtem magamban vádolni lakótársamat, hogy hitvány kifogással akarja leplezni kudarczát. Mert ugyan miféle »adatokat« vélt volna találhatni egy piszoklepte óraszerkezetben?
    - Vizsgálódásom, habár ki nem elégítő is, mégsem volt teljesen eredménytelen, - szólt most Sherlock Holmes, álmatag, csillogó szemmel bámulva föl a szoba mennyezetére. - Föltéve természetesen, hogy ön észleleteimet helyre fogja igazítani, azt mondanám, hogy ez az óra az ön testvérbátyjáé volt, ki viszont az édesatyjától örökölte.
    - Ezt természetesen az óra hátlapjába vésett H. W. betűkből következteti?
    - Úgy van. A W. az ön vezetéknevének a kezdőbetűje. Az óra körülbelül ötven évvel ezelőtt készült s a betűk ugyanabból az időből valók; világos tehát, hogy ezt a szerszámot nem a mostani, hanem a legutóbbi nemzedék számára készítették. Az ékszereket rendesen a legidősebb fiúra hagyják, a ki rendszerint az atyja keresztnevét is viseli. Ha jól emlékszem, az ön édesatyja rég meghalt. Ez az óra tehát az ön testvérbátyja birtokában volt.
    - Eddig igaza van, mondám. - Nos, tud még valamit? Például a bátyámról?
    - Rendetlen életmódú ember volt... Nagyon rendetlen és gondatlan. Az életben való kilátásai elég jók voltak, de ő nem használta fel a jómódúság-nyújtotta előnyöket, darab ideig szegénységben élt, közben-közben ismét jómódra téve szert, végre pedig ivásra adta magát és meghalt. Ez az egész, a mit mondani tudok.
    Felugrottam a székemről s boszankodva, magamban, dühösködve, biczegtem fel s alá a szobában.
    - Ez nem méltó önhöz, Holmes, - mondám. - Nem hittem volna, hogy ilyenekre adja magát. Ön kikutatta volt az én szerencsétlen bátyám történetét s most úgy akarja feltüntetni a dolgot, mintha mindezt holmi sugallat által tudta volna meg. Csak nem teszi föl talán rólam, hogy elhiszem, hogy adatait ebből az ócska órából szedte! Ez nem szép öntől és hogy őszintén megmondjam, szemfényfesztés van benne!
    - Kedves doktor, kérem, fogadja bocsánatkérésemet, - viszonzá Holmes nyájasan. - Tisztán csak elvont kérdés gyanánt fogva fel a dolgot, elfeledtem, hogy ez önnek személyes ügye is és mindenesetre kínos hatással lehet önre. De határozottan ki kell jelentenem, hogy sohasem volt tudomásom arról, hogy önnek bátyja is volt, míg azt az órát a kezembe adta.
    - Akkor hát, hogy az isten csodájába tudta meg ezeket a dolgokat, a melyek minden részletökben tökéletesen megfelelnek a valóságnak?
    - Valóban? Akkor hát nagyon szerencsés voltam. Mert én csak azt mondhattam, a mi valószínűnek tetszett. Ennyire bizonyosnak korántsem vettem a dolgot.
    - De csak nem volt egyszerű találgatás az egész?
    - Nem, én sohasem találgatok. Az nagyon rossz szokás és megrontja az okoskodóképességet. A mit ön különösnek lát, az csak azért az, mert ön nem követi az én gondolatmenetemet és nem figyeli meg azokat az apró tüneteket, a melyekből fontos következtetések vonhatók le. Igy például én azon az állításon kezdtem, hogy bátyja gondatlan ember volt. Ha jól megnézi az óra alsó részét, látni fogja, hogy nem csupán be van horpadva két helyen, hanem össze-vissza van vagdalva, karczolva, a mi arra vall, hogy gazdája különféle más kemény tárgyakat, pénzdarabokat, kulcsokat szokott volt ugyanabba a zsebébe rakni, melyben az órát tartotta. No, már semmiesetre sem kell nagy ész annak a föltevéséhez, hogy az, a ki egy drága, ötven guineás órával így bánik, gondatlan ember. És ahhoz sem kellett valami nagy okoskodás, hogy az az ember, a ki ilyen értékes holmit örököl, más tekintetben is elég jómódnak örvend.
    Némán bólintottam a fejemmel, mutatva, hogy figyelemmel kisérem az okoskodását.
    - Angliában a pénzkölcsönzőknek, ha órát vesznek zálogba, rendes szokásuk, hogy a zálogczédula számát tűhegygyel belekarczolják az óra belső lapjába. Sokkal kényelmesebb ez, mint papiros-számot kötni reá vagy csíptetni bele s nem is jár azzal a veszélylyel, hogy a szám valamikép elvész vagy elcserélődik. Nagyító lencsémmel nem kevesebb, mint négy ilyen zálogszámot fedeztem föl az óralap belső felén. A miből természetesen az következik, hogy az ön bátyja ismételten volt szorult anyagi viszonyok között. A második következtetés pedig az, hogy helyzete időről-időre jobbra fordult, mert különben nem válthatta volna ki újra meg újra az óráját. Végre, kérem, nézze meg az óra belső lapját, azt, a melyben kulcslyuk van. Nézze a lyuk körül az ezernyi karczolást, mely a bedugott kulcs nyomait mutatja. Ugyan melyik józan ember ejthette volna a kulcscsal ezeket a karczolásokat? Ámde iszákos embernek az óráján ezeket mindig feltalálhatja. Az ilyen ember éjszaka, esetleg sötétben huzogatja fel az óráját és biztosság nélkül való keze nem talál bele mindjárt a kulcslyukba. Mi nagy titok van hát mindezekben?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364926C
Webáruház készítés