Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Anna de Noailles Új remény EPUB e-könyv

Anna de Noailles Új remény EPUB e-könyv
990 Ft

Ady Endre ekként méltatta Anna Noailles-t: "Ez az asszony z új, francia irodalom egyik legbiztosabb, legerősebb tehetsége és valakije." Noailles elsősorban érzékeny, romantikus költő, s csak kevés regényt ír. Ezek közül az Új remény című fnom női érzékenységgel megírt szerelmi regény, mely egy fiatal hölgy érzelmi fejlődését írja le, míg megtalálja az igaz szerelemhez vezető utat, és el is indul rajta... Hogy meddig jut, azt írja meg az írónő érzékeny lelkű prózájában.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Bizonyos kellemes zavarral vette tudomásul a férfi bámuló, nyers, égő, szinte izzó tekintetét, nevetésének édes, kegyetlen hangját. Másnap elutazott. Többé nem látta viszont és nem is gondolt rá, de míg eddig felháborodással, nagy testi megalázással gondolt rá, hogy valamelyik fiatalember feleségül kérhetné, most édes megadással, gőgjének csodálatos összeroppanásával fogadta a férfi vad kívánását...
    Két évig élt még Sabine gondtalanul, örömben, erőteljesen.
    Egy szép napon, éppen útról tért haza édesapja, mikor először félénken, szelíd célzásokkal, majd határozott kijelentéssel adta tudtára, hogy megházasodik. Egy osztrák leányt vesz nőül, aki kellemes változatosságot hoz majd a Sabine életébe is.
    Mademoiselle de Rozéé el sem akarta hinni, hogy ez lehetséges legyen. A csodálkozástól megdermedt. Aztán első gondolata az volt, hogy a sors meg kell hogy kímélje attól, ami ilyen nagy fájdalmat okozna neki.
    Vad kétségbeeséssel és mégis bizakodva könyörgött apjának.
    Érezte, hogy féltékenyen szereti, valami misztikus csodálat él benne apai bölcsessége iránt, és ha elköveti ezt a bolondságot, megváltozik, megsemmisül szemében.
    De M. de Rozéé eltaszította magától leányát, mert szenvedélyes szerelem lobbant fel benne a leány iránt, akit megkívánt.
    Akkor Sabine egy érzelmi összeomláson ment keresztül; alig tudott enni, aludni apja házában; órákig nézte halott anyja arcképét, könnyek között szorította magához nevelőnőjét és szomorúan mondta:
    - Csak maga jó hozzám!
    Arra gondolt, hogy jó lenne férjhez menni.
    Mikor M. de Rozéé kijelentette, hogy Bécsbe utazik az esküvőjére, onnan pedig nászúira mennek, el is határozta magát a házasságra.
    A német nevelőnőt húgaihoz hívták, mert hirtelen árván maradtak és ezentúl nekik akarta szentelni életét.
    Sabine jegybelépett Henri de Fontenay-vel.
    A fiú szerette őt. Nem élt társadalmi életet. Hat hónapja ismerték egymást és Henri ezalatt komoly, egyenes embernek bizonyult.
    Egy kis társasághoz csatlakozott, amely tudománnyal foglalkozott. Sabine csakhamar sajnálattal tapasztalta, hogy ez az erőteljesnek látszó és mégis gyönge ember, akinek testi ereje nem háramlott át eszére, nem annyira a felfedezések és exakt tudományok iránti érdeklődésből, mint inkább a mozgás, szabadlevegő és verseny kedvéért kultiválta a fizikát. Léghajón, csónakon tett tudományos kirándulásaira a látóhatár, a távolság, a lebarnulás csábította, néha az álmodozás vágya, amely sohasem jutott kifejezésre, amelyről nem is volt világos tudomása, csak éppen hogy elbámult a csillagok rezgésén, elcsodálkozott a végtelenségen. Hiányzott belőle a szomorúság kultúrája, műveltsége.
    Sabinenek jól esett, hogy férje szereti a könyveket, bár nem úgy, ahogy Sabine imádta, türelmetlenül, destruálóan, hanem gyűjteni szerette, felhalmozni a ritka példányokat.
    Marie de Fontenay nagy örömmel fogadta Sabine eljegyzési hírét és tulajdonképpen ez adta meg az utolsó lökést elhatározásához, hogy belevigye a házasságba letört, kifáradt lelkét.

    II.

    Ezekre a régmúlt dolgokra gondolt Sabine, amint ott feküdt a narancsszínű pamlagon, a dagadozó, citromsárga, angol, puha selyemből készült párnák között.
    Szemben vele, a kandallóban, nagyot-nagyot lobbant a haldokló tűz lángja. Körülötte az üveges könyvszekrények; az egyik sarokban egy nyitott zongorán kották hevertek.
    A zongorán bíborvörös, régi miseruhából szabott bársonytakaró, rajta Beethoven csodálatos halotti maszkja, széles, lapos arcát elnyújtotta a halál és szinte agyonnyomta a fenség.
    Itt-ott, szétszórtan, a sarkokban kis asztalkák, gyönyörű, egyszínű japán vázákkal, sárgás vagy fűzöld árnyalatokban, bennük hervadás és nedvesség szagát árasztó virágok.
    Amint esteledett és az ablakot elhomályosította a hóvihar, madame de Fontenay elszunnyadt a csendben, melyben az óra ketyegése csak a semmittevés, a közöny perceit jelezte; és Ronsan szonettjei ott maradtak nyitva, elhagyatva ujjai alatt.
    Sabine félálomban hallotta az óra ketyegését, érezte maga körül a langyos levegő lehelletét és sejtette a kívül ólálkodó sötétséget, hideget. Puhának, kellemesnek találta az életet. Sokáig maradt így, elkábulva, aztán néha fel-felocsúdott, hogy jobban élvezze előbbi állapotát és ismét visszaesett bele. Nem kívánt magának jobbat… Egy csengő hangja riasztotta fel.
    - Ej, - gondolta, - itt van Henri, már hazajött. Mindjárt jönnek a többiek is, fel kell kelnem erről a pamlagról és fel kell öltöznöm.
    Felkelt és lement a lépcsőn szobájába. Útközben találkozott Henrivel. Gyöngéd, jóságos arccal nyújtotta férjének csókra kezét. Vele jött Pierre Valence, a bizalmas barát, a ház gyakori vendége.
    Sabine nevetve üdvözölte:
    - Jónapot, kedves, - mondta, mintha meglepné valahányszor látja, pedig gyakran látja, hogy olyan otthonos náluk és számára mégis annyira idegen.
    Egy éve, hogy visszatért indiai útjából és azóta folytonosan együtt vannak és mégsem ismeri, mert Sabine magának élt, kesernyésen, fáradtan, nem érdekelte senki.
    Nevetése csak barátságos üdvözlés volt, kedves fogadtatás, de a szíve közönyös maradt.
    Pedig ha kellett volna, egész jól meg tudta volna rajzolni Pierre jellemét, de ha nem beszélt róla, nem is gondolt rá.
    - Menjenek fel a dolgozószobába, - mondta Sabine Pierre-nek és Henrinek, - mindjárt behozzák a teát. Átöltözöm és azonnal jövök.
    Pierre Valence harminc év körüli férfi lehetett, magas, finom arcú, kissé őszbe vegyülő fekete hajú, rövid, fekete szakállas, nyilt tekintetű, nagyon rövidlátó, néha meg is látszott mozdulatain a rövidlátók esetlensége. De arckifejezése rendszerint vidám volt és élénk, amit még fokozott gyors elpirulása.
    Pierre Valence még a kollégiumban barátkozott össze Henri de Fontenay-vel. Feltűnő intelligenciájával, élénk, tevékeny szellemével nagy befolyást gyakorolt barátja életére és hozzászoktatta a tudományok iránti érdeklődéshez. Ő maga türelmetlen, kapkodó természetével minden pillanatban más irányt szabott hajlamainak, jelen pillanatban politizált, szociális reformokkal foglalkozott egy bizonyos zord, újító dühhel és képviselőségre készült.
    Madame de Fontenay bő, suhogó selyemruhában ment fel a dolgozószobába, ahol Henri és Pierre tea mellett dohányoztak. Mintha még könnyű ruhájának súlya is fárasztotta volna, annyira kimerültnek, összeesettnek látszott esténként. Marie is megérkezett közben. Hintaszékben ringatta magát csendesen.
    - Mit csinált egész nap? - kérdezte Sabine Pierre-től, mialatt egy csésze teát töltött magának és nem is figyelt arra, amit kérdezett.
    - Egész délután a Louvreban voltam, - mondta Pierre és két kézzel simította végig haját, mintha rendbe akarná szedni magát valami nagy izgalom után. - Gyönyörű volt, ó, kedvesem, az a Vinci! - kiáltott fel és megragadta Henri karját.
    Szeméből elragadtatás sugárzott, amint emlékeibe tekintett, és akikkel beszélt, ugyanazt látták maguk előtt, amire Pierre gondolt. Aztán hirtelen elszállt izgalma, visszasüllyedt a megszokott, bizalmas vidámságba, mintha az álom magas feszültsége nem lenne jó az életre.
    - Itt jön Jerome, - mondta Sabine és felfigyelt a közeledő léptekre.
    Az ajtó kinyílt és belépett Jerome Hérelle. Komolyan, mosoly nélkül köszöntötte az egész társaságot, azt a benyomást keltve, hogy az udvariassága meggondolás és ünnepélyesség összetevője.
    A belépő ifjú távoli unokatestvére volt Henrinek. Anyja rokonságban állott a De Fontenay családdal; beleszeretett egy francia származású lengyel zenészbe, Jean Hérellebe és hozzáment a család minden ellenzése mellett is. Lengyelországban éltek, ott született egyetlen fiúk Jerome, akinél már gyermekkorában jelentkezett a zenei tehetség.
    Az asszony meghalt, mikor fia húszéves lett. A fiatalember teljesen vagyon nélkül maradt és zeneleckékből szándékozott fenntartani magát; de szívének fájdalmas gőgje, a tétlenség és előkelőség iránt érzett heves vágyódása rendkívül megnehezítették feladatát. Akkor elkezdett komponálni, egy híres orosz mester pártfogásába vette, és mikor huszonhárom éves korában egy kis pénzt is örökölt valahonnan, Párizsba jött, ahol madame és monsieur de Fontenay barátságosan fogadták és felkarolták.
    M. de Fontenay azon fáradozott, hogy megismertesse mestersége minden neves emberével, akik után vágyódott. Jerome ügyes, új zenét kultivált és nagyon ragaszkodott Henri de Fontenay-hez.
    Látszott rajta, hogy nagyon el van ragadtatva önmagától, termetétől, arcától és ez ellenszenvessé tette.
    Madame de Fontenay megkínálta teával. Jerome szótlanul vette el a csészét. Pierre Valence kiabált, a forradalmon hevült föl; Henri azt magyarázta, hogy másképp is meg lehetett volna csinálni az egészet. Mániája volt, hogy kritizálta a lezajlott eseményeket. Sabine megállapította magában, hogy a nagy lárma, amit ketten csapnak, nem akadályozza meg abban, hogy semmire se gondoljon. Marie hol egyik, hol másik vitatkozóra vetette tekintetét, nem tudta eldönteni, melyikhez csatlakozzék.
    Sabine csupa udvariasságból Jerome-hoz fordult most, és szórakozottan beszélgetett vele. A fiatal művész eleinte megpróbálta elszórakoztatni terveivel, pályájával, hogy felkeltse érdeklődését: de nem sikerült.
    Ez a fiatalember nem volt rokonszenves neki.
    Szerény, tartózkodó volt ugyan, de mindig olyan benyomást tett, hogy nem érdekli, amit körülötte beszélnek, és bármit mondanak, semmi se hatol be gondolataiba.
    Madame de Fontenay érezte, hogy nem vált ki belőle csodálatot.
    Tulajdonképpen nem is volt célja bámulatot kelteni, de elvárta volna, hogy bámulják, anélkül, hogy tett volna hozzá valamit. Megszokta, hogy azt mondják:
    - Ön, asszonyom, nem olyan, mint a többi.
    Mikor látta, hogy Jerome csak önmagával törődik, elhagyta.
    - Most énekeljen valamit, Jerome, - kiáltott fel Pierre, hogy másra terelje a beszédet, mert nem sikerült meggyőznie Henrit a történetíró Michelet igazáról.
    Madame de Fontenay összejövetelei mindig azzal végződtek, hogy hallani kívánták Jerome-t, de a fiatalember sohasem teljesítette a kívánságot és módot talált rá, hogy udvariasan távozzék.
    Ezúttal engedett.
    Vett egy cigarettát, rágyújtott, aztán letette a zongorára és játszani kezdett.
    Csend lett körülötte, mindenki igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a mélázáshoz, ábrándozáshoz.
    Henri nem szerette a zenét, könyvet vett elő és nem zavartatta magát a szobát betöltő hangokkal, melyek mint valami tömjéntartóból, mint valami túlfinomodott vallásból szálltak felfelé.
    Jerome kissé hátravetett fejjel énekelt és zongorázott, a dal szavait kereste emlékezetében, mert nem tudta jól a szöveget. Bizonytalan, tétovázó ujjakkal játszotta Faure-nak egy gyönyörű dalát.
    Sápadt arca megélénkült aranyba játszó sötét szőke hajfürtjei alatt.
    Amint énekelt, a dallam érzékien, pirosán bontakozott ki a szöveggel együtt, mint valami vérben fogant virág.
    Amint énekelt, mintha lelkét sebezte volna meg a dal, és tiszta, édes cseppekben serkedt ki belőle a nedv.
    - Ispahan rózsái… erős sóhaj dagadt, elhalt és újra kelt
    - Zöld moha kelyhükben… még egyszer felcsendül a kéjes, visszafojtott izgalom,
    - Mossul jázminja, orgona virága…
    A kitartott hang rezgése, mint remegő ujj a kéjes seben.
    Micsoda illat! micsoda bódulat, mintha keleti illatszerrel telt kristályüveg zúzódott volna szét, mintha magnólia szirmait morzsolták volna össze és az haldokolva, zokogva küldené magából illatát,..
    A szoba levegője remegett.
    - Ó, - mondta magában Sabine. - a zene! a zene! a férfiak, nők olyan nyomorultak, a szerelem olyan képtelenség, minden olyan szomorú ide lent, körülöttünk, és a zene megvalósítja a ragyogó álomképeket, a könnyező, kedves ajkat, az ölelő karoknál tapadóbb, kifejezőbb tekintetet ... Istenem! -- gondolta magában, - milyen fájdalmas ez! És mire való ez az örökös, bizonytalan, csókvárás? ... A szerelem talán csak nagy szánalom, amit azok éreznek egymás iránt, akiknek a zene, költészet és minden szép olyan csalódást okoz…
    Jerome felállott és becsukta a zongorát. Már későre járt az idő, el akart menni. Elővett még egy cigarettát. Köhögött. A szájába vette és meggyújtotta.
    Sabine megfogta a karját:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985847
Webáruház készítés