Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Andrássy Gyula: Diplomácia és világháború_EPUB

Andrássy Gyula: Diplomácia és világháború_EPUB
990 Ft990

Andrássy Gyula az utolsó osztrák-magyar külügyminiszterként európai rálátással rendelkezett az 1914-től haláláig tartó időszakról. Könyve nem memoár, hanem izgalmas, ma is forrásértékű történelmi elemzés, melynek legtöbb gondolatát és következtetését a történelem visszaigazolta. Ajánljuk mindazoknak, akiket érdekel ez a sorsfordító időszak, mert ma is élvezetes és izgalmas olvasmány egy arisztokrata miniszter szemüvegén keresztül látni ezeket a sorsfordító éveket.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    De az új koncepció nemcsak nálunk, hanem Ausztriában is sok nehézségekbe ütközött. Az osztrák államférfiak nagy része nem akarta Galíciát azért elveszteni, hogy Lengyelországot megnyerje a monarchia számára. Biztosítékot követelt, hogy Lengyelország gazdaságilag Bécstől függő marad és pedig állandóan függő, nehogy úgy járjanak vele, mint Magyarországgal, melynek piacát időről-időre nehéz tárgyalásokkal kellett megvásárolni. Rossz néven vették a sárga-feketék, hogy még a legmagasabb rangú és állású lengyeleknél - az udvar dédelgetett fiaiban is a lengyel nemzeti érzés bizonyult az egyedüli erőnek. Nehezen bírt az az igazság érvényre jutni, hogy csak a lengyel nemzet kielégítésével létrejött megegyezés áll erkölcsi alapon, és mindenmás megoldás új Achilles-sarok számunkra.
    Mikor Tisza megbukott, Magyarország nem állt többé útjába az osztrák-lengyel megoldásnak, de azért világos megegyezés az osztrák és a magyar kormány között ekkor sem jött létre, sőt - azt hiszem - még a magyar kormány sem jutott végleges megállapodásra.
    Természetes, hogy ez a helyzet nagyon megnehezítette azt az úgyis nagyon nehéz feladatot, hogy e kérdést Németországgal tisztázzuk. Mikor épp a lengyel kérdés miatt Berlinbe mentem (1915 őszén), azt tapasztaltam, hogy Németországgal, főleg Bethmann-Hollweggel meg lehet egyezni, aki belátta, hogy a lengyelek és németek között a történelem és az érzelmi motívum nehezen áthidalható szakadékot teremtett és hogy az egyetlen természetes, a népek akaratának megfelelő kibontakozás az általam képviselt gondolat volt. A kancellár a Németországgal való gazdasági és katonai megegyezés esetében kész lett volna az általam képviselt megoldást elfogadni.
    De Bethmann-Hollweg egy percig sem volt Németországban a helyzet ura. Nagy erők dolgoztak ellene is, a lengyel-osztrák megoldás ellen is. Az Oberkommando hallani sem akart arról, hogy Lengyelországról lemondjon. Mivel ő hódította meg, abszolút jogot formált reá. Abból indult ki, hogy mi nem bírjuk a lengyeleket megszervezni és megvédeni az orosz nyomás elől, hogy csak német tudás és német fegyelem lesz erre képes és Lengyelország sorsa Németországot nagyon közelről érinti, mert Lengyelország védi a keleti határát. Rámutattak a galíciai slendriánra, a ruténok közt elszaporodott árulásokra, mint annak bizonyítására, hogy az osztrák nem fogja tudni a lengyelt az orosz befolyás alól felszabadítani. Kevés rokonszenv is volt a németekben a lengyelek iránt, kevés bizalom a lengyelek jóakaratában. A német ipar a lengyel nyersanyagot maga számára akarta megszerezni. Az alldeutschok talán legszívesebben magára Német-Ausztriára is rátették volna kezüket. Hallani sem akartak arról, hogy ehelyett Lengyelország is a Habsburg-monarchiához csatoltassék. Mentői kevesebb kilátás volt nyugat felé való terjeszkedésre, annál nehezebb volt azt a megoldást elfogadtatni, amely Lengyelország élére a mi dinasztiánkat állította volna. Hogy volna a német közvélemény előtt az képviselhető, hogy ők, az erősebbek, az igazi győzők, üres kézzel kerüljenek ki a harcból, amikor a gyengébb szövetséges új királyságot szerez?
    Nem csoda, hogy a koalíció nehézségei következtében bizonyos bizalmatlanság kezdett széles német körökben velünk szemben elterjedni és hogy azzal az aggodalommal is találkoztunk, hogy ha Varsó és Prága egy kézbe kerülnének, a körülzárt Szilézia fenyegetve lenne és hogy a 20 millió lengyel a Habsburg-dinasztiát szláv irányba fogná terelni és a német szövetséget lehetetlenné fogná tenni.
    Ilyen körülmények között tehát nehéz volt Berlin hozzájárulását elnyerni, nehéz főleg addig, amíg magunk se tudtuk világosan, hogy mit akarunk, hogy miképpen illesztjük be a Habsburg-monarchiába ezt az új országot és hogy milyen lesz a német-osztrák-magyar viszony. E bizonytalansággal járó ingadozásunk következtében Lengyelországban sem alakult ki erős közhangulat mellettünk.
    Mikor 1916. év nyarán a német kancellárt újból láttam, már ő is keresztülvihetetlennek tartotta azt a gondolatot, melyet, néhány hónappal korábban (1915 október) előttem helyeselt. Most Németország a varsói tartományokból egy német fejedelem alá helyezett Puffer-staatot akart alkotni. Ez is téves gondolat volt és nem valósult meg. Végül független országot alakítottunk e tartományból.
    Az új lengyel államnak azonban nem adtak sem testet, sem lelket. Lengyelországot papíron önállóvá tették, tényleg azonban a két szomszéd hatalom között megosztották s minden önállóságtól megfosztották. A kormányzás idegen katonák kezében volt. A lengyel régensség nem bírt komoly hatáskörrel. Az országhatárai sem voltak megállapítva. A papiros-függetlenség tűrhetetlenebbé tette a tényleges szolgaságot. S ezért az értéktelen papiros-egzisztenciáért cserébe véráldozatot kívántak és pedig naiv módon nem a lengyel, hanem a német vezetés alatt álló hadsereg számára. Ugyanaznap, mikor proklamálták a lengyel királyságot, már katonákat is kértek ettől a csupán látszólagos életet élő államtól.
    S a két szövetséges hatalom folyton versenyzett egymással, ami mindkettőnek tekintélyét aláásta s minket is megakadályozott abban, hogy azt a rokonszenvet biztosítsuk a magunk számára, amit a lengyelek nekünk előlegezni hajlandók voltak. Hibáink koronáját a cholmi tartomány Ukrajnának való átadása képezi, mely tartomány katonailag Lengyelország védelmére elkerülhetlenül szükséges, melynek lakossága többségében lengyel, mely emellett különösen kedves minden lengyel hazafi előtt azért a sok küzdelemért, amelyet a múltban érte folytatott. A lengyelek kormányunkat direkt szószegéssel is vádolták e tartomány átadásáért.
    Lengyel politikánk számlája tehát nagyon kedvezőtlen volt. A német szövetséget gyengítette, a lengyel nemzetet nem nyerte meg, a várt katonaságot sem hozta meg, amellett még nehezítette az orosszal való különbékét. Több kölcsönös bizalom, jobb egyetértés a nemzet iránt tanúsított több rokonszenv és gyorsabb elhatározás mellett a lengyel kérdés összekötő kapocs lehetett volna a két szövetkezett nagyhatalom között és a lengyelek igazi támogatását biztosíthatta volna számunkra, a kívánt katonasággal együtt. Ha pedig Hindenburg és Ludendorff oroszbarát politikája érvénye-sült volna, ez esetleg megkönnyítette volna a külön megegyezést Oroszországgal. így azonban Lengyelországból nem volt semmi hasznunk, - csak kárunk.
    Keveset változtatott e szomorú végeredményen, hogy mikor már a háborút elvesztettük, mikor már világos volt, hogy nem ami akaratunk fogja a lengyel kérdést eldönteni, a német a mi álláspontunkhoz közeledett s a cholmi hibát is visszacsinálták, mert mindez későn jött. Eső után köpenyeg!
    A lengyel kérdés önként átvezet a Németországhoz való viszonyunkhoz, mert a két probléma belsőleg összefügg. Mint már rámutattam, a lengyel kérdés rontott a németekhez való viszonyunkon. A két nagyhatalom harmonikus összeműködését az előforduló összes ellentétek között az olasz után talán a legerősebben a lengyel konfliktus zavarta meg és e két nagyhatalom közti viszony tökéletlensége hatott zavarólag a lengyel helyzetre.
    Úgy mint a lengyel megoldásban, úgy a német kérdésben is nagy hibák történtek, - és pedig mindkettőnk részéről. Német részről a hiba nemcsak az olasz és lengyel politika érdemleges tartalmában rejlett, de igen rossz hatással volt és igen sokat ártott az egyes közegek fennhéjázó tapintatlan fellépése is, a túlerő fitogtatása a gyakori és Nyilvános lenézés, lekicsinylés, tehát elsősorban modorhibák. Illojalitás és a szövetségi kötelesség elhanyagolása nem fordultak elő de azért az elkeseredés mégis nőttön-nőtt, és a mi részünkről dacoskodás, kicsinyes ujjhúzásban jutott kifejezésre. Magunk tartása reám gyakran a duzzogó, tehetetlen cseléd benyomását tette, párosulva a vak engedelmességgel, az önálló akarat megszűnésével. Ellenkezője annak, ami helyes volt. Nekünk több bizalmat kellett volna a németek iránt tanúsítani, a tényleges hatalmi viszonyt apprehensio nélkül el kellett volna ismerni, a nagy kérdésekben azonban több önállóságot kellett volna a magunk számára igénybe venni. Én attól tartottam, és azt Ferenc József császárnak meg is mondtam, hogy Ausztria-Magyarország a játszmát mindig és minden körülmények között elveszíti, mert a győzőkkel és a legerősebbekkel mindig rossz lábon lesz. Ha elveszíti a háborút, ez úgy is érthető és elkerülhetetlen, de azon esetben, ha a szerencse nekünk kedvezne, azon rossz viszony következtében, mely köztünk és Németország között kifejlődött, “azon bizalmatlanság és lekicsinylés mellett, mely Berlinben érezhetővé vált, a közös győzelem is veszélyt hozhat reánk, mert német szolgaságba juttathat. Én ennek elkerülése és megelőzése miatt a Németországhoz való viszony tisztázását és a hadicélok megállapítását tartottam szükségesnek.
    Én sokáig a ,,Közép-európá“-nak nevezett megoldás híve voltam, de nem Naumann értelmében, aki egy teljes állami közösséget akart a szövetségesek között alkotni, ami gyakorlatilag gyengébb monarchiának a német világhatalomba való teljes beolvadását jelentette volna. Én csak oly állandóbb defenziv politikai szövetségre és oly katonai megegyezésre gondoltam, amely a hadseregek egyenlő alapon való kiképzését, felszerelését, felfegyverzését biztosit ja és e tekintetben bizonyos kölcsönös és paritásig ellenőrzést tesz lehetségessé anélkül, hogy megszüntetné a vezetés Önállóságát és a parlament azon jogát, hogy a véderő számát és a hadi költségvetést megállapítsa. Gazdasági kérdésben azon jog nemzetközi elismerését véltem szükségesnek, hogy Németország és mi egymásnak oly előnyöket adhassunk, melyeket a legtöbb kedvezménnyel bíró államok nem követelhetnek. Magát a kötendő gazdasági szerződést, annak időhatárát és tartalmát időről-időre való szabad megegyezésre kívántam bízni, mint a többi nemzetközi szerződéseket. Oly megegyezésre is gondoltam, mely törvénybe foglalja azt, hogy mindennemű ellentét és viszály közöttünk nemzetközi bíróság által döntessék el, úgy, hogy köztünk; háborút törvényes garanciák tegyék lehetetlenné.
    Ilyen megegyezést azért tartottam szükségesnek, mert vele a két szövetséges harmonikus együttműködését lehetett volna abban az élethalálharcban biztosítani, melynek kimenetelétől függött mindkettőjük egzisztenciája. Megszűnt volna német részén az az aggodalom és bizalmatlanság, melyet az a hit okozhatott, hogy mikor a német erő védi az osztrák vagy magyar határt, mikor azért áldoz, hogy a lengyel korona a mienkkel egy főre kerüljön, akkor oly tényezőt erősít, amely a koalíció súrlódásainak hatása alatt az ellenséghez fog át pártolni.
    De a tömörülést és együtt maradást azért is tartottam szükségesnek, mert világos volt előttem, hogy a háborút nem fogja az örök béke felváltani, a két államcsoport között a kibékülés nem fog'varázsütésre beállani és hogy az elért eredmény valamelyik szövetkezés nélkül nem lesz biztosítható. A rémséges áldozatokkal járóharc után a retablirozás terheit győzelem esetében sem bírtuk volna el egyedül. Legyőzött ellenségeinktől nem várhattunk volna istápolást, úgy, hogy egymás segítségére lettünk volna utalva. E szövetségen belől való feladatunk tisztán állt előttem. Politikám alapgondolata mindég az volt, hogy az engesztelékenység, a béke s a megegyezés érdekét képviseljük, hogy a hatalmi túlsúlyon alapuló békét az állandó, intézményesen biztosított békéhez átvezessük. Mindig abban láttam a mi hivatásunkat, hogy Nyugat- és Közép-Európa között a megértést és megegyezést legalább előkészítsük. Megkönnyítette volna e szerepünket, hogy Lengyelország szívében mindig franciabarát volt és hogy mi magyarok ezt büszkén vallhatom - sem a háború előtt, sem a háború alatt nem éreztünk gyűlöletet ellenségeink iránt.
    A köztünk való belső viszony arra is szükséges lett volna, hogy ezt az áldásos szerepet már a háború alatt is betölthessük, mert úgy, ahogy helyzetünk alakult, kevés hasznosat tehettünk ez irányban. A németek bizalmát kicsinyes féltékenykedésünk és örökös érzékenykedésünk apasztotta, a többi népeknél pedig értékünket teljes engedelmeskedésünk leszállította. Még a valóságnál is függőbbnek tartottak. I. Miklós cár egyszer azt mondotta, hogy mikor Oroszországról beszél, akkor Ausztriát is érti, mert Oroszország elhatározásaitól függ Ausztria magatartása. Németország ezt ámbár nem mondotta, de mondhatta volna, mert mi megszűntünk önálló tényezők lenni és akaratunkkal sehol sem számoltak. Nem vették komolyan annak lehetőségét sem, hogy mi magunkat Németországtól emancipáljuk. És ennek dacára Németország még sem bízott és sokszor nem is bízhatott bennünk. Miképp enyhítettük volna tehát a német-angol és német-francia feszültséget? Első lépés lett volna a német bizalmatlanság lefegyverzése és a jövő felett való megegyezés. Az így biztosított bizalmi viszonyt önérzettel, nyílt és becsületes hanggal kellett volna az európai megértés érdekében kihasználni.
    Világosan láttam, hogy közös győzelmünk esetében Németország abban az alakban fogja ,,Közép-Európát“ reánk kényszeríteni, amelyben azt jónak fogja tartani. Nem lett volna-e okosabb ezt a percet be nem várva vele, akkor megegyezni, mikor még szüksége volt reánk, mikor még nem érte el a világhegemóniát? A háború alatt Németország ép annyira reánk szorult, mint mi ő reá, akkor még megóvhattuk érdekeinket, ami később nagyon kérdésessé vált volna. De még a békét is megkönnyíthette volna, ha összetartásunk megszilárdul. Megszűnt volna az entente azon számítása, hogy minket egymás ellen ki játszhat. S az általunk felállított feltételek olcsóbbak lehettek, ha jövőnket Közép-Európa megalakulása úgy is garantírozza. Alig ha csalatkozhatom, mikor feltételezem, hogy az amerikaiak és angolok a francia integritásért csak azért vállaltak összes eddigi tradíciójuk ellenére garanciát, hogy azt a védelmet, amelyet Franciaország a rajnai határban keresett, az angolszász segítség pótolja s így Franciaország ezen követeléséről lemondhasson. Hasonló hatást gyakorolhatott Németországra Közép-Európa megalakulása.
    Ezzel szemben aggályom csak az volt, hogy Közép-Európának létesítése a megegyezéses békét lehetetlenné fogja tenni, amennyiben az entente ellene a végletekig fog harcolni. De ezen aggályom sem tarthatott vissza, mert ellenkezőleg a Németország és köztünk létrejött megállapodások feláldozása a béke kedvéért megkönnyíthette a békét és más koncessziókat pótolhatott. Olyan megegyezés, amelyet szükség esetén a béke áraképpen elejthettünk volna, nem lehetett volna a béke akadálya. Mikor azonban helyzetünk megromlott és egyetlen mentségünket már csak a gyors békében kezdtem keresni, feladtam a tömörülés gondolatát, sőt hibának tartottam a Németországgal való hosszabb gazdasági szerződésre vonatkozó tárgyalások folytatását is. Fegyvert adtunk vele az ellenséges országok háborús pártjainak, melyek benne provokációt láttak.
    Németországban egy időben megvolt a határozott akarat Közép-Európát lehető gyorsan megalkotni. Nálunk nem volt eltökélt ellenállás e gondolattal szemben, de úgy hiszem nem is volt végleges megállapodás a megegyezés létesítésére. A katonai konvenciótól a hadvezetőség, úgy hiszem, fázott. A gazdasági közelítésnek nagy hívei voltak az osztrákok közt és a magyar agráriusok között, a Wekerle-kormány is felvette programjába, de ez a gondolat erős ellenállásra talált az ipar egy részénél, a cseh, délszláv pártoknál és a dunai monarchiában erősödő összes németellenes irányzatoknál. A kedvező időpont elszalasztatott; a német kormány akkor vetette fel erélyesebben, 1918. tavaszán a két szövetséges viszonyának tisztázását, mint a Párma levelek retorzióját, amikor már a helyzet romlása miatt az egyetlen helyes vezéreszmévé a béke biztosítása vált, melynek a Németországgal való tárgyalás puszta ténye is ártott.
    A Németországgal való viszonyra vonatkozólag még csak azt akarom kiemelni, hogy a háború alatt közös, egységes legfelsőbb katonai parancsnokságot tartottam szükségesnek és hogy amennyire tehettem, mindenütt amellett dolgoztam, hogy Hindenburg legyen a főparancsnok. Fő előnyünk a belső hadműveleti vonal volt, ezt azonban csak az erőknek egységes terv szerint való egységes vezetése aknázhatta ki. Hindenburg nálunk is nagy prestige-zsel rendelkezett. Benne látta a közvélemény a háború nagy katonáját. Nevéhez fűződött a siker gondolata. A bizalom a vezetésben pedig fél győzelem. Az egységes vezetés szükségét különben az entente később a maga részéről is elismerte és az események megmutatták, hogy az entente is csak akkor tudott katonai sikert elérni, mikor végül képes volt a vezetés egységét biztosítani.
    Annak a szükségét is már korábban éreztem, hogy tisztáznunk kell azokat a feltételeket itthon is és szövetségeseink között is, melyek mellett hajlandók vagyunk békét kötni.
    Hármas eshetőséggel kellett számítani. Az egyik a mi győzelmünk, a másik: az entente győzelme, mely abban az arányban vált valószínűvé, amely arányban a háború időtartama meghosszabbodott, a harmadik eshetőség pedig a partié remise, a megegyezés a végső döntés előtt, amit én legvalószínűbbnek és Olaszország beavatkozása óta az. egyedüli kedvező lehetőségnek tartottam. A második eshetőségről nem kellett előre gondoskodni; hisz akkor úgy sem volna szavunk a békefeltételek megállapításánál, tehát csak oly közös programot kellett találni, melyet győzelmünk esetében megvalósítani, egyezkedés esetében pedig tárgyalási alapul felhasználni lehetett.
    A kívánatos feltételeket megadja a háború oka. Ha igaza van Clausewitz azon ismert mondásának, hogy á háború fegyveres folytatása azon politikai küzdelemnek, mely az összeütközéshez vezet, úgy igaz az is: hogy a béketárgyalásnak a fegyveres erőkifejtés logikus folytatásának kell lennie. A céloknak e három fázisban ugyanazoknak kell maradniok, csak az eszközök változnak. Néha ugyan a győzelem lehetővé teszi, hogy a háború eredeti céljain messze túlmenjenek a béke föltételei, de ritkán helyes politika túllőni az eredeti akaraton s a követeléseket teljesen az eredményekhez szabni. I. Napóleon fátumává vált, hogy a katonai zsenije által megszerzett lehetőségeket mind meg akarta valósítani. Ezért lett minden háborúja egy új háború okává, míg végül egy állandóan fenn nem tartható birodalmat hozott létre s annyi ellenséget szerzett magának, hogy nem bírt megmérkőzni azoknak erőfeszítéseivel. Bismarck nagy érdeme, hogy 1866-ban Porosz-ország követeléseit az eredeti hadi célok keretei között tudta megtartani és nem ragadtatta el magát a győzelem nyújtotta lehetőségek által. 1871-ben tovább ment, mint eredetileg kontemplálta és tulajdonképpen akarta, de ez nem vált nemzetének előnyére.
    Általános szabály, hogy csak azt szabad meghódítani, amit meg lehet tartani s ami valóban erősít. Csak oly hatalmi állás után szabad józanul vágyódni, mely az állandó erőkkel arányban van,nem pedig olyan után, mely tisztán véletlen és múló katonai sikerek vagy pillanatnyi szövetségek gyümölcse máskülönben a „ma“szerencséje a ,,holnap“ szerencsétlensége lesz.
    Számunkra a mértékletesség a győzelem esetében is az egyetlen helyes politika lett volna. A hatalmi arány kedvezőtlen. Ha a szerencsés körülményeknek köszönhető győzelmet teljesen kiaknázzuk, a túlerő revanchának tettük volna ki magunkat. Nem is volt arra szükségünk, hogy hatalmi helyzetünket tovább fejlesszük, alapgondolatunk a létező hatalmi helyzetünk biztosítása volt. Ehhez kellett feltételeinket szabni.
    A legtermészetesebb és legjogosultabb követelés a háború utolsó okának kiküszöbölése volt. A szerb veszélyt meg kellett szüntetni, amit elérhettünk volna, ha Macedóniát Bulgáriának adjuk s magunk csak olyan stratégiai határkiigazításokra szorítkozunk, amelyek lehetővé teszik, hogy a Duna völgyét és a Cattaroi öblöt stratégiailag uraljuk. Szerbia és Montenegró többi részei pedig esetleg Skutarival talán az öreg Nyikita király alatt életképes, föderális állammá válhattak volna, tengeri kikötővel, a belső rend fenntartásához szükséges hadsereggel, velünk vámunióban.
    Főhadiszállásunk s az osztrák politikai világ egyes körei az egész szerb-montenegrói nép meghódítását kívánták. Engem mérsékelt álláspontomért a sajtóban Teschen erősen meg is támadott. A szerb veszélyt a vezető katonai egyének csak úgy vélték megszüntethetni, ha az összes szerbek egyesíttetnek a Habsburgok jogara alatt… Én úgy ítéltem a helyzetet, hogy a függetlenséghez szokott szerbek sohasem lennének ezen helyzetükkel megelégedve. Hiába hoznók a délszláv egységet, ezt csak az elszakadásra és a szabadság megszerzésére használnák fel. Hitem szerint a dél-szláv kérdés igazi mozgató rugója nem is a nemzet egyesülésének vágya, mint pl. a valóban egységes lengyel nemzetnél, hanem a függetlenségi vágy. A belső egység nála nincs is meg. Sok százados történelem, a kelet és nyugat nagy választóvonala, Róma és Bizánc, az ortodoxia és a katolicizmus között való ellentét az egységet darabokra tépte. A topográfiai viszonyok is - az ethnografiai együvé tartozás ellenére független autonóm életre utalják a délszláv népeket. A lokál patriotizmus mindig erősebb volt náluk a nemzeti közérzületnél. Ami most a háború után Horvátországban és Boszniában történik, az a nagy ellenszenv a centralizált Szerbia iránt, igazat ad ezen felfogásomnak. Teljesen meg vagyok arról győződve, hogy a közel jövőben a különböző vallás-felekezetek egymással való harcai s az ellentétes tradíciók viszályai bizonyítani fogják, hogy a jugoszlávok tényleg nem képeznek politikai egységet s hogy nagyon nehéz Zágrábot, Sarajevót, Raguzát Belgrádból vagy megfordítva, Belgrádot ezen városok bármelyikéből kormányozni. Ha mi egész Jugoszláviát horvát vezetés alá próbáltuk volna helyezni, a lehetetlent kívántuk volna. Ha szerbbé hagytuk volna átalakulni, feláldoztuk volna azokat a horvátokat, akik mellettünk vitézül harcoltak és az elszakadásnak pártját erősítettük volna meg határainkon belül. Ha a szerbeket a horvátoktól különválasztva tartjuk, senkit sem elégítünk ki, mert megsértjük mindkét tényező imperialista ösztöneit és sem az egységet, sem a szabadságot nem hoztuk volna meg. Nem is tartottam a monarchia érdekében levőnek a nemzetiségek nagyobb arányú megszaporítását. A magyar közvélemény zöme velem egyetértett. Tisza, Apponyi, Károlyi - velem ebben a kérdésben egy állásponton álltak. Már ezért is abszurdum a háború okát a magyar hódítási vágyban keresni, legfeljebb a magyar önvédelmi ösztön működött közre a háború létesítésében.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986738
Webáruház készítés