Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Alexandre Dumas Éva EPUB e-könyv

Alexandre Dumas Éva EPUB e-könyv
890 Ft

Dumas-nak ez a kevéssé ismert regénye ritka remekmű. Egy kötetben romantikus, nagyívű szerelmi regény, színdarab és történelmi tabló, no meg egyben a francia forradalom értő szemű, irodalmi igényű bemutatása, melyen keresztül azok a személyek, akikről sokan csak a történelemkönyvekből értesülnek, mint Danton, marat vagy Robespierre, hús-vér, szerethető vagy gyűlölhető figuraként lépnek elénk Dumas tolla nyomán. A kerettörténetben egy fiatal francia nemes két hölgy közt őrlődik, s bár a történelem elszakítja egymástól őket, sőr, van akir a vérpad szele is meglegyint, a végén nem várt fordulattal beteljesedik a szerelelm. No de kié? Éváé vagy Teréziáé?

  • Részlet az e-könyvből:

     

    I.

    1792. augusztus 14-ike szomorú emlékezetű nap. Ekkor választottak el szerelmesemtől, aki mellett hét éve éltem és akit imádtam attól a pillanattól fogva, melyben eszmélni kezdtem.
    Mindent neki köszönhetek, ő tanított meg látni, hallani, gondolkodni; olyan voltam, mint azok a lelkek, melyeket Jézus felhozott a sötétségből a nap fényére.
    Nem is fogom soha elfeledni egy pillanatra sem azt az embert, akinek ennyit köszönhetek.
    (Midőn Jacques e szavakat elolvasta, felsóhajtott, kezébe temette arcát és egy könnycsepp hullott szeméből a papírra. Szeméből és a kéziratról is felszántotta a könnyeket, aztán tovább olvasott.)
    A csapás annál fájdalmasabb volt, mert egészen váratlanul jött.
    Még egy órával Chazelay márki érkezése előtt - nem merem atyámnak nevezni ezt az embert, hiszen eddig csak fájdalmat okozott nekem - nem volt boldogabb lény, mint én. Egy órával később én voltam á világ legszerencsétlenebb teremtése.
    Majd megőrjített a fájdalom. Nem tudtam gondolkodni, elfeledtem mindent, mintha az a sok szép és jó, amire hét év alatt Jacques annyi fáradsággal tanított, mind ott maradt volna nála.
    A Chazelay-kastélyba vittek.
    A kastélyból nem sokat láttam. Csak homályosan emlékszem, hogy nagy termekben jártam, pompás bútorok, sok-sok családi arckép között, de tisztán csak egy dolog maradt meg emlékezetemben: báli ruhás nő arcképe.
    Midőn megmutatták, így szóltak hozzám:
    - Ez anyád arcképe.
    - Hol van az anyám? - kérdeztem
    - Meghalt.
    - Hogyan?
    - Egy este bálba készült és átöltözködés közben a kandalló tüze belekapott ruhájába. Végigrohant a termeken, a rohanás szele szította a tüzet és mire segítségére siethettek, összeesett és meghalt.
    A környék népe azt beszéli azóta, hogy ha valami szerencsétlenség fenyegeti a kastélyt, akkor kiáltások hangzanak és éjjel lángok csapnak fel a termekben.
    Anyámat igen gyakran emlegették. Nem győzték dicsérni jóságát, érzékeny szívét. Mindenkivel jót tett, a szegény emberek hálával emlékeznek róla. Szent volt és mártír.
    Szomorúságomban anyám emlékezete volt egyetlen menedékem. Ő volt a közbenjáró köztem és az Isten között. Órákat töltöttem térden állva arcképe előtt, és ha soká néztem, sokszor úgy tetszett, hogy dicsfény gyűl ki homloka körül.
    Egyébként nem mozdultam el az ablaktól naphosszat. Néztem az argentoni utat és bár tudtam, hogy őrültség, vártam, vártam, hogy egyszer csak eljön értem Jacques és kiszabadít börtönömből.
    Eleinte nem mehettem ki a kastélyból. De midőn atyám látta, hogy a fásultság mindjobban erőt vesz rajtam, megengedte, hogy kedvem szerint járhassak ki és be. Volt elég szolga a kastélyban, akadt mindig, aki utánam jött és szemmel tartott.
    Egy napon, midőn kimentem a kastély elé, leültem egy kőre és sírva fakadtam. Amint felpillantottam, egy embert láttam magam előtt, aki részvétteljes tekintettel nézett.
    Az első pillanatban megijedtem, mert arra az emberre ismertem benne, aki atyámat és a polgármestert kísérte, mikor értem jöttek József volt az, a favágó, aki öt éves koromig nevelt.
    Borzadtam ettől az embertől. Felugrottam, hogy elfussak.
    Ő azonban megszólalt:
    - Ne haragudjon rám, kisasszony, nem tehettem másként. A márki urnák Írást adtam, hogy átvettem a kisasszonyt és hogy visszaadom, mihelyt követeli. Midőn értem jött, hogy tanúskodjam, kénytelen voltam vele menni.
    Hangján megéreztem, hogy őszintén beszél, leültem tehát és csat; annyit mondtam neki:
    - Jól van, megbocsátok, bár nagyon nagy Fájdalmat okozol nekem.
    - Nem az én hibámból történt, kisasszony. Ha engesztelésül valamiben segítségére lehetek, rendelkezzék velem és én örömest engedelmeskedem.
    - Elmenne Argentonba, ha kérném?
    - Nagyon szívesen.
    - És átadna neki egy levelet?
    Miért ne.
    - Igen ám, de nincs tollam, sem papirosom és a kastélyban sem kaphatok.
    - Majd szerzek én papirost meg irónt.
    - Honnan?
    - A szomszéd faluból.
    - Hát menjen. Itt megvárom.
    József elment.
    Mióta kiléptem a kastély kapuján, azóta folytonosan hallottam valami keserves ugatást. Most észrevettem, hogy Scipio az, a mi jó kutyánk; utánam akart rohanni és húzta, tépte láncát. Szegény Scipio, egészen megfeledkeztem róla. Most nagyon megörültem neki, ő meg majd megbolondult, nem tudott hová lenni örömében, midőn odaléptem hozzá.
    József visszajött a papirossal meg az irónnal és én sietve írtam neked levelet; hóbortos szavakat, melyekben tulajdonképpen nem is volt más, mint az, hogy: szeretlek.
    Az én postásom elment és abban állapodtunk meg, hogy másnap ugyanazon időtájt, ugyanazon a helyen találkozunk.
    Amint visszamentem a kastélyba, Scipiót eloldottam láncáról és magammal vittem szobámba. Nagy csodálkozásomra senkinek sem volt ez ellen kifogása. Nem győztem beszélni hozzá, rólad beszéltem neki folyton és valahányszor nevedet említettem, - nem tudom, megértette-e, vagy talán hangomban volt valami, mindannyiszor gyengéden elvakkantotta magát, mintha ö is azt mondaná: szeretlek.
    Már kora hajnalban az ablaknál álltam, mert azt hittem, hogy József nálad tölti az éjszakát Argentonban és reggel hozza leveledet. De nem így volt. Már az este visszajött és midőn kiléptem a kapun, a tegnapi helyen feküdt a földön, mintha aludna.
    Odamentem hozzá és az első pillanatra leolvastam arcáról, hogy rossz hírt hozott. Jól sejtettem. Te elutaztál, drága Jacques és nem mondtad meg, hova.
    József kétségbe volt esve.
    - Hát nem tehetek önnek semmit? - mondta.
    - De igen, - feleltem neki, - beszéljen nekem őróla.
    Ekkor elmondta, hogyan találtál meg az erdei kunyhóban és mondott rólad sok olyant, amit csak most hallottam először. Beszélt csodálatos gyógyításaidról, arról, mennyire szeret téged a nép Argentonban és sok egyébről. Nap-nap után találkoztunk és mindig te voltál beszélgetésünk tárgya. Egyszer azonban József lelkendezve jött és sietve kérdezte:
    - Hallotta a kisasszony a nagy újságot?
    - Miféle újságot?
    - Azt, hogy a márki úr elhagyja az országot, kivándorol.
    Azonnal arra gondoltam, milyen változást fog okozni életemben a márki távozása. Azt reméltem, hogy talán szabadabb leszek.
    - Biztosan tudja? - kérdeztem eltitkolhatatlan örömmel.
    - Az éjszaka a márki úr barátai összegyűlnek a kastélyban és megbeszélik a menekülést. Mihelyt megállapodtak a szökés módjában útra fognak kelni.
    - Ki mondta ezt el magának, József? Talán csak nem hívták meg magát is a tanácskozásra?
    - Azt nem. De a márki úr tudja rólam, hogy jól bánok a puskával, hogy nem szoktam elhibázni a felugró nyulat, tehát nem bánná, ha elkísérném.
    - Mondott valamit erre vonatkozólag?
    - Igen. De hát én szegény ember vagyok és a magam fajtájával tartok. Azt feleltem neki: Márki úr, ha mi találkozunk ott a határon, akkor szemközt leszünk, és nem egymás mellett. Azután még arra kért, ne szóljak senkinek elutazásáról és ne éljek vissza bizalmával. Tudom, hogy a kisasszonynak elmondhatom bátran ezt a titkot, mert nem fogja elárulni az atyját. Azért szóltam, hogy ha esetleg intézkedni akar. legyen rá ideje.
    - Tudok is én intézkedni! Én nem rendelkezem, hanem velem rendelkeznek. Sorsomat rábízom a Gondviselésre.
    A következő napon atyám szobájába hivatott.
    Mióta elragadott tőled, szerelmesem, mindössze két ízben beszéltem vele. Az első alkalommal azt kérdezte, hogy a közös asztalnál akarok-e ebédelni, vagy egyedül a szobámban. Habozás nélkül az utóbbit választottam; ha elválasztanak bennünket attól, akit szeretünk, a magányosság közelebb visz hozzá.
    Amint a márki szobájába léptem, azonnal a tárgyra tért.
    - Leányom, - szólt hozzám, - a helyzet úgy alakult, hogy nekem el kell hagynom Franciaországot. Egyébként is, elveim, társadalmi állásom, a hely, melyet a francia nemesség sorában elfoglalok, arra késztetnek, hogy kardomat felajánljam a hercegeknek. Egy héten belül Bourbon herceg hadseregében leszek.
    Ijedt mozdulatot tettem.
    - Miattam ne aggódjék, - szólt, midőn mozdulatomat észrevette. Egészen biztos, hogy sikerül átjutnom a határon. Ön pedig, kit nem fenyeget az országban semmiféle veszély és nem hív a kötelesség, Bourges-ba fog menni nagynéniéhez, aki holnap érkezik, hogy önt magával vigye. Van valami ellenvetése?
    Nincs, atyám engedelmeskedem önnek.
    - Ha külföldi tartózkodásom hosszabbra talál nyúlni, vagy Önöket veszély fenyegetné, írni fogok, és ez esetben letelepszünk a külföldön mindaddig, míg el nem múlik ez a gyalázatos, forradalom, mely amint látom, nem Ígérkezik hosszú életűnek. Minthogy már csak három-négy napig lehetünk együtt, nagyon örülnék, ha velünk ebédelne ez idő alatt.
    - Úgy lesz, amint kívánja, atyám.
    Úgy látszik, az ifjú nemesek, akik részt vettek az éjszakai tanácskozáson, a kastélyban maradtak, mert tíz-tizenkét vendég volt ebédre. Bemutatta őket és mindjárt láttam, hogy ennek a bemutatásnak megvan a maga külön célja.
    Négyen közülük fiatalok voltak és megnyerő külsejűek.
    - Atyám tudni akarta, vajon egyik vagy másik nem nyeri-e meg tetszésemet.
    Úgy látszik, atyám soha sem szeretett még, ezért támadhatott ez az ötlete! Hogyan képzelte, hogy tíz nappal azután, hogy téged elhagytalak, bárki is felkeltheti érdeklődésemet. Még csak nem is bosszantott ez a feltevés; egyszerűen vállat vontam és napirendre tértem felette.
    Másnap megérkezett nagynéném. Hosszú, szikár, nagyon vallásos és roppant erkölcsös öreg kisasszony volt. Sohasem lehetett szép és ennek következtében soha sem is volt fiatal. Atyja nem tudta férjhez adni, tehát apáca lett belőle.
    1789-ik évben elhagyta a klastromot és visszatért a nagyvilágba. Abból a hét-nyolcezer font járadékból élt, melyet atyja hagyott rá. De nagyon megszerette Bourges városát, ott maradt és nem volt hajlandó beköltözni a Chazelay-kastélyba. Kis házat bérelt tehát Bourges-ban.
    Azt hiszem, hogy születésem után néhány évvel megírták neki, hogy félben maradt teremtés vagyok, de azóta nem hallott rólam semmit.
    Így történt, hogy midőn a márki meghívta a kastélyba, azt hitte, hogy valami szánalmas teremtést fog ott találni, aki csak ingatja a fejét jobbra-balra, mint valami kínai bábu, üres tekintettel bámul a levegőbe és beszéd helyett értelmetlen hangokat hallat.
    Már jó félórája beszélgettem vele, mikor még egyre találgatta, hogy hol lehetek. Végre is megunta a várakozást és kérte, hogy mutassák már be neki az unokahúgát. Midőn megmondták neki, hogy én vagyok az, szinte felugrott bámulatában.
    Lehet, hogy jobban szerette volna, ha csúf vagyok és tökéletlen De halkan azt mondtam neki:
    - Már inkább csak ilyen maradok, annak a kedvéért, aki szeret ügy határoztatok hogy mi másnap utazunk, atyám pedig egy nappal később. Atyámmal együtt utazott a Berri-i nemesség egy nagyobb csoportja, valamint vagy ötven paraszt, akiknek napi ötven sous zsoldot ígért.
    Elutazásom napján elbúcsúztam Józseftől, a vadorzótól, aki a búcsúzáénál így szólt:
    - Nem tudom a doktor úr címét, de minthogy képviselő, ha levelét a Konventbe címezi, okvetlenül meg fogja kapni.
    Ez volt az utolsó szívesség, melyet ez a derék ember tett nekem.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741930
Webáruház készítés