Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Alexandre Dumas: A jávai orvos_MOBI

Alexandre Dumas: A jávai orvos_MOBI
690 Ft

A mai or olvasói ekként vélekednek erről a remek könyvről:

- Dumas a nagy varázsló… nem jent neki gondot hogy kalandregény írjon vagy történelmi regényt vagy (mint A jávai orvos) misztikus világot teremtsen a regényében. Nagyon jól ábrázolta a jávai emberek életét sokféleségét kultúrák és vallások találkozását, sokszínűségét. Elvarázsolt világ misztikummal hiedelmekkel gyógyfüvekkel… csavaros történet, lebilincselő.

- Tetszett, mert eléggé kalandos történet.

- Elég sötét, izgalmas történet, szerintem nagyon olvastatja magát. A részletekre már nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy tetszett. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Csillogó ruhájú táncosnők, a rangunok, valami csapdaszerű tákolmány alatt érdekes táncot jártak. A ruhájuk éppoly különös volt, mint a fickándozásuk. Arany csillámmal pikkelyezett zekéjük feszesen simult meg testükön; derekukat ezüstöv szorította. Válluk meztelen volt, s lassú lendülésű karjuk a test többi üde tagjának mozgása szerint igazodott, ujjaik hihetetlenül gyors rángatózással vonaglottak, s ez a különösség az egész némajátéknak sajátszerű, izgalmas kifejezést adott.
    A nézőközönség, amely részint ült, részint állt, feszült figyelemmel kísérte a táncosok mozdulatait.
    Ezek a nézők a viseletük sokfélesége, rangjuk és koruk különbözőségei révén nagy tarkabarka tömegükben éppúgy érdekelhették az első ízben itt járó idegent, mint akár maguk a táncosnők. Az indiai szárazföld és szigetvilág valamennyi népe képviselve volt itt. Szórakoztak e látványosságon előkelő malájok, selyem szárongjaik és drága művű, hosszú tőreik díszében; parasztok, akiknek egész ruházata egyetlen darab gyapotszövet volt és kúp alakú süveg, kínai bankárok és mellettük kulik meg teherhordók; európai meg indiai matrózok; néhány gyarmatlakó meg idegenek, akiket szokás vagy kíváncsiság hozott ide.
    A bennszülöttek, úgy látszott, leginkább a táncos látványosságot kedvelik, ezek nézték legizgatottabb érdeklődéssel a festői csoportok és az egyes táncosnők csábos mozdulatait. A meztelen karok lendülései, a fejek himbálózása, a szemek kéjes elrévülése, a csípők ringása, az ujjak görcsös rezdülései, ezek képzeletében mintha valami titokzatos jelentőséget nyertek volna, s ellenállhatatlan ingerrel hatottak reájuk.
    Az anyagiasabb természetű kínaiak a játékszenvedélyüknek áldoztak; lázasan, mohó kíváncsisággal lesték a kocka perdülését; csörgött a rézpénz, s a kíméletlen bankos bizony még a koldusrongyba burkolózó játékosokat is kifosztotta.
    Akárcsak a jávai bennszülöttek, mynheer Maes is főként a táncosnők iránt érdeklődött. Eusebiust ellenben semmiféle látványosság nem tudta lebilincselni, ő mindenfelé csak a különös hindut kereste, akinek szavai a kíváncsiságát annyira felcsigázták, és lelkére oly megrázó hatást tettek.
    - Nem látja? - kérdezte a közjegyzőtől.
    - Kit? A szép budhisszát? - kérdezte Maes, és odamutatott az egyik táncosnőre, aki a némajátékban bizonyos magánszámot táncolt. - Ó, dehogyisnem látom! Sőt, nagyon is tetszik nekem, még ha narancsszínű is a bőre és aranykarika lóg is az orra cimpájáról. Még ennyire csinos fríz nőt csakugyan nem láttam.
    - De hiszen én nem azt a táncosnőt kérdem, hanem Harrukot. Merre lehet?
    - Keresse, barátocskám! Amikor a kígyóit mutogatta, mindenesetre nagy gyönyörűségem telt a fickóban, de most, mikor a rangunok táncolnak, nem mozdulhatok a helyemről, még ha valaki azt hozná hírül, hogy a főkormányzó azonnal beszélni kíván velem, vagy hogy tűz ütött ki a házamban, vagy hogy Jáva csőcseléke fosztogat. Keresse talán az ópiumfüstölők során; a kópé ismeri ám az ópiumélvezetet.
    Maes újra csak a táncosnőknek szentelte minden figyelmét, és vastag feje biccentéseivel kísérte a zene ütemét.
    Eusebius, látva, hogy semmire sem megy vele, elballagott az ópiumbarlangok felé.
    A mulatóhely körfalához épített kunyhók egész sora szolgált az ópiumélvezők mennyországául. Egyik-másik kunyhó ajtaja zárva volt, néhányban gyékényeken, amelyek e kunyhók egyetlen berendezései voltak, egy-egy üldögélő vagy heverő alak szívta a pipáját, a legtöbb már az átszellemülés gyönyörét élvezte.
    Az egyik kunyhóban Eusebius végre ráakadt a hindujára. Bement hozzá, és melléje ült a gyékényre.
    Harruk kis, ezüstözött rézpipát szorongatott, amelynek feje nagyságra és formára gyűszűhöz hasonlított. Éppen megtömte a barna ópiumanyaggal, rágyújtott, szippantott néhányszor belőle, és nagy élvezettel dőlt hanyatt.
    Mielőtt Eusebius leült a gyékényre, valaki meghúzogatta a kabátja szárnyát. Hátranézett, s egy rongyos jávai koldust pillantott meg.
    - Fehér arcú úr - szólt a koldus előrenyújtva a tenyerét -, könyörüljön meg rajtam, szerencsétlen öregemberen, akinek eszét Buddha vaksággal verte meg, és akinek utolsó pénze a kínaiak asztalán veszett.
    Eusebius megajándékozta. Hálája jeléül a jávai a rongyos szárongja csücskét rátette Eusebius fejére.
    - Az üdvösség szelleme szálljon alá az ő ormáról, a Szambina hegyéről, és védje meg minden veszedelem ellen a fehér arcú urat! - mondta halkan a koldus, miközben fürkészőn nézte a fiatal hollandot. - De a fehér arcú úr maga is óvakodjék, ne feledje, hogy Buddha szemet és szívet adott neki e célra: vigyázzon hát, hogy gonosz varázslók meg ne rontsák!
    Harruk érzékeit még nem bódította el annyira a mámor, hogy a koldus szavait meg ne értette volna.
    - Takarodjál innét, kutya! - kiáltott rá a jávaira, aki azonnal el is tűnt a sötétségben. - És ön, szahib, nem röstelli ilyen züllött emberre pazarolni a pénzét? Bizonyos, hogy ezt a pénzt is azoknak a kapzsi kínai latroknak viszi.
    Eusebius, bármily komor volt is a lelke, nem állta meg mosoly nélkül, midőn a hindu maga is ocsmány szenvedélynek áldozva, íme a jávait annak másfajta szenvedélye miatt ennyire megveti.
    - Csakhogy úgy vélem ám, Harruk - mondta -, hogy azt a pénzt, amit neked adtam, te is rossz célra költöd.
    Harruk a vállát vonogatta.
    - Én - válaszolt -, én most a mennyországba megyek föl, és megtisztult szívvel jövök vissza onnan.
    Pipáját újra megtöltötte, és odakínálta a fiatal hollandnak.
    - Kövesse a példámat, szahib - mondotta -, s meglátja majd mindazt, amit csak a szellem szeme láthat!
    Eusebius nem fogadta el a pipát, a hindu pedig, aki egyre mámorosabb lett, halkan, és csaknem éneklő hangon beszélt tovább.
    - A nap a tűznek az apja... A tűz az embernek istene... Az ő tüzes lehelete árasztja ereikbe a szerelmet... A szerelmet, amely megtermékenyíti az életet és a nap módjára alkot és gyarapít...
    - Mondd csak, Harruk - szólt közbe Eusebius, attól tartván, hogy a hinduhoz nemsokára hiába intézne kérdéseket, mert a mámor talán már néhány perc múlva végképp elhatalmasodik rajta -, mondd csak, felelhetnél-e néhány kérdésemre? Jól megjutalmazlak ám; ismerted a fehér arcú orvost, Basilius doktort?
    - A tudást hallgatás őrzi... A fehér ember jól tud hallgatni... - válaszolt Harruk - és a hindut fehér embernek mondják a vérei.
    - Mondd meg nekem, mit tudsz a doktorról, és megelégít majd a bőkezűségem. Beszélj, Harruk, az Isten áldjon meg!
    - A holland szahib azt mondta, hogy megszelídíti a szívét - válaszolt a hindu ismét vontatott, éneklő hangon -, eltökélte, hogy a szerelem gerjedéseit megfékezi. A szahib nagy bolond. Vajon ki bírná a mindenható tüzet megfékezni? Ki bírná a bozótban lobogó lángoknak megparancsolni: eddig, és ne tovább?
    E titokzatos beszéd szavainak értelme nem lehetett kétséges Eusebius előtt. Szerette volna rávenni még a hindut, hogy világosabban fejezze ki magát, de Harruk már túl sok ópiumot élvezett. Tüzes pillantásait merev, zavaros nézés váltotta föl, tikkadt, száraz ajkáról hátborzongatóan hörrenő hangok röppentek el. Eusebius hiába ostromolta kérdésekkel a hindut, az már nem felelt. Éppen ki akart menni a kunyhóból, amikor az ajtó felől Maes közjegyző hangját hallotta. A közjegyző két ismeretlen alak társaságában, nagy hangon beszélgetve közeledett.
    - Nos, barátocskám - mondta, megpillantván Eusebiust -, mit szól meester Cornelishez? Nem győződött-e meg, hogy robotos vagy unalmas napunkat legjobb mindig némi szórakozással befejeznünk? Hát nem pompás dolog-e itt kissé elcsavarogni?
    - Mindaz, amit itt látok, nem nagyon ízlésem szerint való - felelt Eusebius -, de azért nem megyek el addig, amíg Harrukkal nem beszéltem.
    - Akkor hát szép türelmesen várakozhat még kissé, mert úgy látom, ez a fickó alaposan beópiumozott, s jó ideig tart majd, míg a felhőkről, amelyeken most nyargal, vissza fog térni a mi sivár földünkre.
    - Vajon meddig tarthat a mámora?
    - Egy-két óráig mindenesetre. De ha majd kijózanodott, oly fáradt és bárgyú lesz, hogy nem tud felelni a kérdéseire.
    - Hol találhatnám holnap? - kérdezte Eusebius, aki bármennyire kívánta is megtudni, milyen vonatkozások fűzik Harrukot Basilius doktorhoz, legjobban szeretett volna azonnal hazaszabadulni a féktelen szenvedélyek e piaci tolongásából.
    - Hogy hol találhatná? - válaszolt Maes -, kérdezze meg azt is, hogy az a felhő, amely most átsuhan a hold előtt, hol lesz holnap található, és én mindkét kérdésre ugyanazzal a felelettel válaszolhatok. Harruk olyan, mint a posvány madara, el-eltűnik és újra felbukkan, anélkül, hogy tudhatnók, micsoda szél fújja el és hozza vissza megint. Várakozzék hát néhány óráig, nem lesz az nagy idő, ha a mi társaságunkban tölti.
    - Társaságukban?
    - Úgy van, kedves Vandenbeek; látja, két jó, vidám cimborára akadtam itt, akik alaposan értenek ahhoz a kedves művészethez, hogy az időt hogyan kell agyonütni. Engedje meg tehát, hogy úgy tegyek, mintha a mi jó Amszterdamunkban volnánk; van szerencsém bemutatni Ti-Kai barátomat, szomszédunkban birtokoskodó gazdag kínai urat.
    A kínai nyújtotta a kezét, amelyet Eusebius nagy önmegtagadással fogadott el és szorított meg.
    A kínai alig harmincéves jávai bennszülött volt. Dús nemzeti viseletben járt. Süvegét és fegyverzetét drágakövek ékesítették.
    - Ne higgye - folytatta a közjegyző -, mintha föltenném önről, hogy rossz társaságban tölthetné az éjszakát. Imént Plutot mutattam be önnek e hosszú varkocsos, vastag kínai személyében; most Jáva egykori szultánjának ivadékával ismerkedtetem meg: ez a barátom Tsermai Aria Karta; elfeledte már, hogy őseit szépséges bedáják szórakoztatták, és éppoly szépnek találja a rangunokat, bárha ezek nemcsak őelőtte lejtik táncukat.
    Ez a jávai bennszülött göndör, fekete hajú férfi volt, az arca szép, szabályos, de orrának hajlottsága, keskeny és mindig nyitott ajkai, valamint vakítóan fehér fogai oly kifejezésűvé tették, hogy feje olykor valami ragadozó vadállatéra emlékeztetett.
    A kínai példáját ez a jávai nem követte: nem kézfogással üdvözölte Eusebiust, hanem csak fejbólintással.
    Aztán különösen mosolyogva kérdezte a közjegyzőtől:
    - Ez az úr az, nemde, akiről abban a végrendeletben szó van?
    - Ez - mondta a közjegyző kurtán és elkedvetlenedve, merthogy ez a kérdés a hivatalos dolgaira emlékeztette és arra az ígéretére, amelyet Vandenbeeknének tett, hogy tudniillik a végrendelet különös függelékéről egyelőre nem beszél Vandenbeekkel.
    - Miféle végrendeletről van szó? - kérdezte Eusebius, aki a közjegyzőhöz csatlakozott, míg a kínai a jávaival előrement.
    - Nos, az ön nagybátyjának a végrendeletéről.
    - Hát annyira ismert dolog az? Hogyan?
    - Teringette - válaszolt a közjegyző -, ilyen végrendeletek elvégre nem mindennap teremnek Batáviában!
    - Mynheer Maes - mondta Eusebius, akinek a közjegyző zavara feltűnt -, valami nincs itt rendjén, ön elhallgat előlem valamit, amit mások, úgy látszik, jól tudnak... Hiszen én még csak nem is láttam azt a végrendeletet... Kérem, világosítson föl engem, és ha kell, hadd érvényesítsem jogaimat!
    - Hallatlan! - kiáltott a közjegyző türelmetlenül. - Hát még itt is ily száraz, unalmas dolgokkal kelljen foglalkoznom? Jöjjön el holnap az irodámba, ott majd megtudhat mindent!
    - Nem, nem - akaratoskodott Eusebius -, most kocsizzunk már haza, és útközben el kell mondania mindazt, amit még meg kell tudnom.
    - Hogy már most hazakocsizzunk? Most, mikor a francia pezsgő már jégen van, mikor víg cimboráim már alig győznek várni? Nem, barátocskám, ilyet nem kívánhat tőlem!
    - Többet törődik hát egy varkocsos kínaival meg a jávai szultán állítólagos ivadékával, mint velem, a földijével, aki azt hittem, hogy önt igazán jó barátomnak tekinthetem!
    - Az a fránya Basilius doktor - fakadt ki a közjegyző - még a halála után is hogy megkínoz bennünket. Vinné el az ördög! Nos, jó! Megmondom hát önnek az igazat! Elvégre előbb-utóbb úgyis el kell intéznünk a hagyaték átvételének ügyét. Aztán meg az olyan furcsa rendelkezések, mint Basilius doktoréi, meg is érdemlik, hogy csak ilyen bolondos helyen foglalkozzék az ember velük.
    - De Eszter már nagyon várhat engem - mondta Eusebius, akit ugyan erősen marasztott a vágy, hogy Harrukkal beszélhessen, és a közjegyzőtől a végrendelet rejtelmeiről mielőbb felvilágosítást kaphasson, de mégis Eszter után való vágyakozása ösztökélte legerősebben.
    - Ó! Higgye meg, az ön jólelkű Esztere nem fogja zokon venni, ha ön majd valamivel derűsebben tér haza. Előre hát! És csak az ördög bírná megakadályozni, hogy mire majd azt a végrendeleti függeléket a lakománk csemegéjéül megélvezzük, ön is éppoly kacagó jókedvű ne legyen, amilyen én vagyok!
    Eusebius végül is megadta magát, és csakhamar utolérték a kínait meg a jávait. Aztán mind a négyen a tér egyik sarka felé vették útjukat, ahol ragyogóan kivilágított ház árasztotta fényét az éjszakába.
    Útközben eléjük bukkant az a koldus, akit Eusebius az ópiumos barlangban megajándékozott, hozzájuk oldalgott, s úgy látszott, mintha Eusebiushoz szeretne férkőzni. Igyekvése közben valahogy a jávai ruhájához ért, mire a jávai a botjával rávágott a hátára, hogy a szegény öreg keserveset jajdult.
    - Miért ütötte meg ezt az embert? - kérdezte Vandenbeek részvétteljesen.
    - Mi jogon intézi ön hozzám ezt a kérdést? - kérdezte a jávai herceg.
    - Annak az emberies érzésnek a jogán, amely a gyöngét az erősnek a hatalmaskodása ellen kívánja oltalmazni.
    - Nagy fába vágja ám a fejszéjét - válaszolt a bennszülött gúnyosan -, jobb volna, ha ön csak a saját oltalmára gondolna, és nem törődne egy megvetett kaszt embereivel.
    - Minden ember a testvérünk - válaszolt az európai.
    - Nem - ellenkezett Tsermai -, az emberek semmiképpen sem testvérek. Hiszen az európaiak, az ön földijei, a mi szárazföldünk és szigeteink szabad, jogos birtokosait irgalmatlanul megfosztották áldott ősi földjüktől. Valóban nagyszerű tehát, hogy leigázóinknak, a fehér araiaknak egyik fia megró engem azért, mert büntetni mertem azt a toprongyost, aki ősi jogaim szerint alattvalóm volna, ha az európaiak kapzsisága őseimet a birtokukból ki nem veri.
    - Tsermai! - szólt intő hangon közbe a közjegyző, tudván, hogy a kormány a bennszülöttek minden kifakadását, amely függetlenségi vágyakat árul el, mennyire szigorúan bünteti. Féltette a jávai herceget.
    - Én nem vagyok már alattvalód - szólt oda most neki a koldus. - Buddhának én igaz hívője vagyok. A te elődeid megtagadták az igaz istent, és az iszlámnak adták el magukat. Az enyéim tehát jogosan vetették meg őket. A te elődeid eladták az országot Nyugat fiainak! A szántóvető csak az ő anyjának, a földnek engedelmeskedik, én nem tartozom már engedelmességgel neked! Te alakoskodó, az urakkal tartasz, és ha az ősi sziget egykor újra szabadság szigete lenne, nem lennél méltó többé, hogy atyáid trónját elfoglaljad. Ma, Tsermai, elért a botod engem, de tudd meg, íme, megmondom neked: téged az én tőröm fog elérni.
    A jávai herceg vad haragra lobbant. Újra neki akart menni a koldusnak. A közjegyző és a kínai alig bírták visszatartani. A koldus pedig odalépett Eusebiushoz, és így szólt hozzá:
    - Te kezembe adtad az örömöt, nem kérdezve, jóra vagy rosszra használom-e föl. Én cserébe jó tanácsot adtam neked, rajtad áll, megfogadod-e, vagy sem. Te pártomat fogtad e dühöngő ember ellenében: Argalenka most már jó tanácsnál többel, jó szolgálattal tartozik neked. Beszélj, mondd meg, mit kívánsz tőlem!
    Eusebius tétovázott. A koldus sejtette hallgatásának okát.
    - Ne ítélj meg engem a külsőm szerint - folytatta -, a földnek egy és ugyanaz a röge éppúgy tud csodásan illatozó virágot, mint gyilkos mérgű növényt teremni. Ha majd egyszer segítségemet kívánod, szólítsad Argalenkát a Tsidadal-erdőben!
    - Teringettét - fakadt ki a közjegyző -, ily bosszantó estém még sohasem volt! Mulatni akartam, és íme, valami gonosz szellem minden szép álmomat tönkresilányítja!... Gyorsan előre, barátaim! Egy pohár jó bort hamar! Mynheer Vandenbeeknek és Tsermai hercegnek ki kell békülniük.
    Bementek a kivilágított házba, amely egyébként ugyanolyan vékonydongájú tákolmány volt, mint azok a kunyhók, amelyek egyikében a kígyóbűvölő Harruk az ópiumos üdvösség álmait aludta; csakhogy ezt a kis vendégfogadót ízléses berendezése, gondos tisztasága különböztette meg a mulatóhely többi helyiségeitől, meglátszott rajta, hogy az európaiak és a gazdag bennszülöttek számára való.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981863
Webáruház készítés