Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Alain-Fournier Az ismeretlen birtok MOBI e-könyv

Alain-Fournier Az ismeretlen birtok MOBI e-könyv
990 Ft

TARTALOM

I. RÉSZ
A kosztosdiák
Négy óra után
Egy kosárfonó műhelybe jártam
Szökés
A kocsi visszajön
Kopogtatnak az ablakon
A selyemmellény
A kaland
Egy tanya
A juhistálló
A titokzatos birtok
Wellington szobája
Különös ünnep
Különös ünnep - II.
A találkozás
De Galais Frantz
Különös ünnep - III.

II. RÉSZ
A nagy játék
Csapdába esünk
A cigány az iskolába jön
Amelyben az Ismeretlen Birtokról esik szó
A vászoncipős ember
Vita a kulisszák mögött
A cigány leveti a kötést
A csendőrök
Az elveszett út keresése
Augustin elmegy
Árulást követek el
Meaulnes három levele

III. RÉSZ
Fürdés
Florentinéknél
A jelenés
A nagy újság
A kirándulás
A kirándulás - II.
Az esküvő
Frantz hívása
A boldogok
Frantz háza
Beszélgetés az esőben
A teher
A dolgozatfüzet
A titok
A titok - II.
A titok - III.
Epilógus

  • Részlet az e-könyvből:

     

    IX. fejezet.
    Az elvesztett út keresése

    Miközben visszafelé mentünk, a nap már szétszórta a reggel könnyű ködét; az asszonyok a házak küszöbén hajtogatták a szőnyegeket vagy fecsegtek; a mezőkön s az erdőben a városka kapuin túl most kezdődött a legragyogóbb tavaszi reggel, amelyre csak emlékszem.
    A nagyobb tanulóknak nyolc óra felé kellett érkezniük, hogy napközben az iskolában készüljenek, ki a felső tagozat vizsgájára, ki a tanítóképző felvételijére. Mikor mi ketten megérkeztünk, Meaulnes tele bánkódással s valami izgatottsággal, mely egy percre sem hagyta nyugton, én pedig meglehetősen leverten, az iskola még üres volt… Fürge napsugár siklott egy szúette pad porára s a világtérkép felpattogzó lakkozására.
    Hogy is lehetett volna ott maradni, ülni a könyv előtt s meghányni-vetni magunkban csalódásunkat, mikor minden ki a szabadba hívott bennünket : az ablakhoz közeli ágakon a madarak kergetőzése, többi társunk szökése a mezők s az erdő felé s leginkább magunk lázas vágyakozása, hogy minél előbb megkísértsük az utat, amelyet a cigány egészített ki nekünk, - ezt az utolsó reménységünket, mintha kulcsaink közül az utolsót vennénk kezünkbe, mikor már a többi mind haszontalannak bizonyult... Ez a vágy erősebb volt nálunk! Meaulnes föl-alá járt az ablakok hosszában, kinézett a kertbe, aztán visszafordult s elnézett a város felé, mintha várt volna valakit, aki bizonyára nem jön meg.
    - Az az érzésem, - mondta végül - az az érzésem, hogy tán nincs is oly messze, mint gondoltuk…
    - Frantz ugyanis áthúzta egy részét annak az útnak, amelyet én megjelöltem…
    - Ez valószínűleg azt jelenti, hogy amíg aludtam, a kanca hosszú, felesleges kitérőt tett…
    Egy hosszú asztal sarkán ültem, az egyik lábam a földön, a másikat lóbáztam elkedvetlenedett, tehetetlen képpel, lehajtott fejjel.
    - De hát, - mondtam - amikor visszafelé jöttél a határban, mégis egész éjjel tartott az út.
    - De hisz éjfélkor indultunk! - felelte élénken. És reggel négykor tett le a kocsis, körülbelül hat kilométernyire nyugatra Sainte-Agathe-tól, mikor pedig én La Gare felé, keletre indultam el. Legalább hat kilométerrel kevesebbet kell hát számítani Sainte-Agathe és a birtok között.
    - Igen, - folytatta - úgy hiszem, hogy ha a községi erdőkből kijutottunk, nem lehetünk messzebb, mint két mérföldre attól, amit keresünk.
    - Es éppen ez a két mérföld hiányzik a térképedről.
    - Ez igaz! És az erdő másik széle legföljebb másfél mérföld innen, de jó gyalogló megjárhatja egy nap alatt…
    Ebben a pillanatban megérkezett Moucheboeuf. Az az utálatos szokása volt, hogy szerette volna jó tanulónak játszani ki magát, de nem azzal, hogy többet tanult, mint más, hanem azzal, hogy kihasználta a mostanihoz hasonló helyzeteket.
    - Tudtam, - mondta diadalmasan - hogy csak titeket kettőtöket talállak itt! A többiek mind elmentek a községi erdőbe. Delouche Jasmin vezeti őket, mert ő tudja, hol vannak a fészkek.
    S azzal, hogy megmutassa milyen jó gyerek, kezdi ám mesélni, hogy mi becsmérlőt mondtak az iskolára, Seurel úrra és miránk, miközben elhatározták a kirándulást.
    - Ha az erdőben vannak, - mondta Meaulnes - lehet, hogy találkozom velük, mert én is elmegyek. Félegyre visszajövök.
    Moucheboeufnek leesett az álla.
    - Nem jössz? - kérdezte tőlem Augustin, megállva egy pillanatra a kitárt ajtó küszöbén. - S ez a mozdulata beengedte a szürke osztályterembe a napsütésben meglangyosodott levegőhullámot, sikongások, kiabálások és madárcsicsergés keverékét, a vödör csörgését a kútkáván és a távoli ostorpattogást.
    - Nem, - mondtam, pedig igen erős volt a kísértés - nem mehetek, tudod, az apám miatt. De siess legalább! Itt fogok várni rád, türelmetlenül.
    Bizonytalan mozdulatot tett s elment igen gyorsan, tele reménységgel.
    Seurel úr tíz óra felé érkezett meg, ma nem sötét öltönyt vett föl, hanem horgászruhát, nagy gombos zsebekkel, szalmakalapot és rövid fényes lábszárvédővel szorította le nadrágja szárát. Azt hiszem, nem is lepődött meg, hogy senkit sem talált az osztályban. Moucheboeuföt sem akarta meghallani, pedig háromszor is elmondta, hogy mit üzentek a többiek: - Ha szüksége van ránk, keressen meg bennünket!
    Végül is azt parancsolta:
    - Szedjék össze a holmijukat, vegyék a sapkájukat, mi meg majd az ő fészküket keressük meg... El tudsz jönni olyan messzire, Ferenc?
    Erősködtem, hogy igen, hát elindultunk.
    Megbeszéltük, hogy Moucheboeuf vezeti Seurel urat és ő lesz a csalogató… azaz, minthogy ismerte a szálerdőt, ahova a fészekrablók mentek, időről-időre azt kell kiabálnia jó hangosan:
    - Hopp! Hollá! Giraudat! Delouche! Hol vagytok? Találtatok fészket? ... Van-e benne?
    Engem, nagy örömömre, azzal bízott meg az apám, hogy az erdő keleti határmezsgyéjén menjek végig, hátha arra akarnak elszökni az iskolakerülők.
    Márpedig a cigány kiigazította térképen, amelyet Meaulnes-nal számtalanszor tanulmányoztunk, úgy látszott, hogy egy »egyvonalas« út, mezei út indul ki valahonnan az erdő e részéből a Birtok irányába. Ha megtalálnám ma reggel! ... Biztos voltam benne, hogy még dél előtt az elveszett kastély útján találom magam…
    Milyen csodálatos séta volt! Ahogy elmentünk a Vármező mellett s megkerültük a Malmot, otthagytam két társamat, Seurel urat, akiről azt lehetett volna mondani, hogy háborúba megy - azt hiszem, hogy még egy öreg pisztolyt is tett a zsebébe - és a hitvány árulót, Moucheboeuföt.
    Egy átlós útra vágva hamar elértem az erdő szélét, - egyedül voltam a tájon, először életemben, olyan egyedül, mint az őrjáratra küldött katona, akiről káplárja megfeledkezett.
    Itt vagyok hát, - gondoltam - közel a titokzatos boldogsághoz, amelyet Meaulnes egy nap megkóstolt. Enyém az egész délelőtt, hogy felkutassam az erdészéit, a vidék leghűvösebb s legrejtettebb részét, miközben nagy bátyám is kutatásra indult. A mezsgye olyan, mint egy elhagyott patak-ágy. Alacsony faágak alatt búvok át, nem tudom a nevüket, talán égerfák lehetnek. Az ösvény végén rőzsesövényen ugrottam át, most hosszú, zöldfüvű út nyílik előttem a lombok alatt, kocsinyom gázolja le helyenkint a csalánt, vagy töri össze a magas térj ékfüvet.
    Néha, egy-két lépésen át, finom homokpadon tapos a lábam. A csöndben egy madárhangot hallok, - úgy képzelem, hogy fülemile, de valószínűleg tévedek, mert azok csak este énekelnek - madárhangot, mely állhatatosan ismétli ugyanazt a dallamot: reggeli hang ez, lombok alatt suttogott szó, bájos hívogató az égerfák alatti sétára. Láthatatlanul, makacsan, mintha követne a levelek sűrűjében.
    Először, végre én is itt vagyok hát a kalandok útján! Végre nem vízpartra vetett csigahéjakat keresek Seurel úr felügyelete alatt, nem is orchideákat, amelyeket apám maga sem ismer, még csak nem is a mély forrást Martin apó földjén, - mint ahogy sokszor megesett velünk, mert a forrás kiszáradóban volt, vasrács födte, s a rácsot úgy elborította a burjánzó vad növényzet, hogy minden alkalommal egyre több időbe került, míg megleltük… Most valami még titokzatosabbat keresek. Azt az utat keresem, amelyről könyvek beszélnek, a régi összezárult, benőtt utat, amelynek kezdetét nem tudta megtalálni a fáradtságtól gyötrött ifjú herceg. Az ilyesmit a reggel legelveszettebb órájában szokás felfedezni, amikor már elfelejtett az ember arra gondolni, hogy tizenegy óra lesz, vagy dél... És akkor, a sűrű mélyén, míg félrehajtjuk az ágakat, az arc magasságában egyenlőtlenül széttárt kezek tétova mozdulatával, az ember egy hosszú, homályos fasort vesz észre, amelynek kijárata a messzeségben egész kicsi világos kör.
    De amíg így reménykedem és részegítem magam, egyszerre egy tisztásra botlok, mely kinyílik, mint egy legelő. így jutottam el, anélkül, hogy odagondoltam volna, a községi rétek közelébe, amelyekről mindig azt hittem, hogy végtelenül messze vannak. Es jobbról, a fatörzsek között szinte zsongva a homályban, ott az erdőkerülő háza. Két pár harisnya szárad az ablak könyöklője alatt. Az elmúlt években, ha az erdő szélére értünk, mindig elmondtuk a sötét fasor végében a világosság kerek cseppjére mutatva: »Ott van az erdőkerülő háza, Baladier háza…« De sohasem merészkedtünk olyan messze. Hallottuk néha, mintha valami egészen különös vállalkozásról beszélnének: »Elment egész az erdőkerülő házáig...«
    Most eljutottam én is egészen Baladier házáig és semmit sem találtam.
    Kezdett fájni a lábam, elfáradt, s szenvedtem a hőségtől is, amit eddig nem éreztem ; féltem, hogy egyedül kell megtennem az utat visszafelé,amikor meghallottam Seurel úr csalogatójának, Mouchebouefnak hangját és más hangokat is, melyek utánam kiabáltak…
    Hat nagyobb fiú volt s közöttük egyedül az áruló Moucheboeufnek volt diadalmas az arca. Giraudat volt ott, Auberger, Delage és mások… Moucheboeuf kiabálásának köszönhető, hogy elcsípték őket, egyeseket egy tisztás közepén, egy vadcseresznyefára mászva, másokat, amint épp harkályfészket fosztogattak. Giraudat, ez a dagadt- szemű, piszkos zubbonyú semmirekellő a mellébe rejtette a kicsiket az ing és a bőr közé. Ketten a társaik közül elszaladtak Seurel úr közeledtére: Delouche lehetett és a kis Coffin, ők ketten eleinte tréfás mondásokat kiabáltak Moucheboeuf rovására, s a kiáltásaikat visszhangozta az erdő, az áruló pedig, ügyetlenül, mert azt hitte már, hogy biztos a dolgában, dühösen visszaordított nekik:
    - Jobb, ha lejöttök, tudjátok! Seurel úr van itt!
    Erre egyszerre elhallgatott minden ; azok halkan, óvatosan elmenekültek az erdőn át s minthogy igen jól ismerték a vidéket, nem lehetett arra gondolni, hogy utolérjék őket. De azt sem tudta senki, hogy a nagy Meaulnes hova lett. Senki sem hallotta a hangját; abba kellett hagyni a keresést.
    Elmúlt dél, hogy visszaindultunk Sainte-Agathe-ba, lehajtott fejjel, fáradtan, porosán. Ahogy kiértünk az erdőből s levertük és ledörzsöltük cipőnkről a sarat a száraz úton, a nap kegyetlenül kezdett sütni. Ez már nem a friss és ragyogó tavaszi reggel volt! Már délutáni zajok hallatszottak. Messziről néha egy kakas kukorékolt, - micsoda szomorú rikácsolással! - az utat környező elhagyott majorok valamelyikében. A Váj lejtőjén megálltunk egy pillanatra beszélgetni a mezei munkásokkal, akik éppen most láttak újra dologhoz az ebéd után. Rákönyököltek a kerítésre és Seurel úr panaszkodott nekik:
    - Híres csirkefogók ezek! Nézzék csak azt a Giraudat-t! Madárfiókákat rakott az ingébe! Bizony úgy csintalankodtak az erdőben, ahogy kedvük szottyant! Szép kis társaság!
    Úgy tetszett nekem, hogy a munkások az én szerencsétlenségemen is nevetnek. Nevettek, ingatva a fejüket, de azért a kölyköket sem ítélték el egészen, hisz mind jól ismerték őket. Sőt, mikor Seurel úr előre ment, még el is árultak nekünk valamit:
    - Járt erre még egy, egy magas, biztos ismerik... Visszafelé jövet találkozott a grangesi kocsival, fölengedték rá s csak itt szállt le, jó porosán, összeszaggatott ruhában a grangesi út fordulójánál. Mondtuk neki, hogy láttuk magukat erre menni reggel, de hogy még mostanáig nem jöttek vissza. Erre aztán nyugodtan továbbment Sainte-Agathe felé.
    Meaulnes valójában a Várárok hídjának oszlopán ülve várt bennünket fáradtságtól barázdált arccal. Seurel úr kérdéseire azt felelte, hogy ő is az iskolakerülők keresésére indult. S arra a kérdésre, amelyet egészen halkan én tettem fel neki, elkeseredetten rázta fejét s csak annyit mondott:
    - Nem! Semmi, semmi, ami hasonlítana hozzá…
    - Ebéd után a becsukott, sötét és üres osztályban, a ragyogó táj közepén. Meaulnes leült a nagy asztalok egyikéhez s kezére hajtva fejét elaludt, sokáig aludt, szomorú és nehéz alvással. Estefelé, hosszú gondolkozás után, mintha fontos dologban határozott volna, levelet írt az anyjának. Es ez minden, amire emlékszem nagy vereségünk komor napjának estéjéről.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741305
Webáruház készítés